A születés mindig félhomályban történik. Nem a fényesség idején, hanem akkor, amikor a világ épp elég fáradt ahhoz, hogy ne szóljon közbe. A levegő ilyenkor úgy sűrűsödik, mint a hóesés előtti csönd, s az idő megáll egy pillanatra, mintha maga sem tudná, szabad-e továbbmennie. Karácsony is ilyen állapot: nem esemény, hanem visszatartott lélegzet.
A gyermek érkezése sosem diadal. Inkább hasonlít egy parányi tűzhöz a hidegben, amely nem kér, nem magyaráz, csak égni kezd. A jászol nem jelkép, hanem szükségmegoldás, mint egy ideiglenes menedék a viharban. A világ nem készült fel erre a születésre, ahogyan soha nem készül fel igazán egyik gyermekre sem. Mégis: itt történik meg az, amit máshol nem lehet kimondani.
A gyermek olyan, mint a tiszta víztükör. Aki belenéz, nem őt látja meg először, hanem önmagát: azt az arcot, amelyet régen hordott, mielőtt megtanulta volna a félelmet, a számítást, a védekezést. A tekintetében nincs múlt és nincs jövő, csak jelen, mint a mezőn álló fa árnyéka délben. Ez a jelenlét egyszerre vigasztaló és nyugtalanító, mert emlékeztet arra, amit elvesztettünk, miközben azt hittük, felnőttünk.
A betlehemi éjszaka nem ragyog, inkább dereng, mint amikor a hó visszaveri a csillagok fényét. A gyengeség itt nem hiány, hanem hordozóedény. A törékenység olyan, mint az üveg: átlátszó, sérülékeny, mégis képes átengedni a fényt. A gyermekben nincs erő, amellyel uralkodni lehetne, és mégis minden megmozdul körülötte, mintha a világ titokban erre a pontra várt volna.
Amikor gyermekeinkre nézünk, nem a jövőt látjuk, hanem egy elfelejtett forrást. Valami régi, tiszta ízt, amely még nem keveredett bele a világ porába. A kezek kicsik, a lélegzet szabálytalan, a sírás egyszerű és őszinte, mint az eső hangja a tetőn. Ebben az egyszerűségben ott rejlik mindaz, amit később bonyolulttá teszünk. A gyermek olyan, mint egy nyitott ablak: rajta keresztül beáramlik valami, amit már nem tudunk irányítani.
A szeretet ilyenkor nem ünnep, hanem kockázat. Olyan, mint magot vetni fagyos földbe, tudva, hogy nem mind kel ki, és ami kihajt, azt is megtépázza majd a szél. Mégis vetünk, mert a jelen melege erősebb, mint a jövő félelme. A gyermekben ott él a távozás előérzete, mégis vállaljuk, mert a pillanat igazsága fontosabb, mint az idő számítása.
Karácsony ezért nem dísz, hanem tükör. A fények csak elfedik azt, ami belül történik: az ember számot vet önmagával, és észreveszi, mennyire eltávolodott attól, aki valaha volt. A gyermek jelenléte csendes kérdés, amely nem hagy nyugodni: mi lett abból a bizalomból, amely egykor természetes volt, mint a lélegzet?
A születés nem válasz, hanem kezdet. Olyan, mint egy halk kopogás az éjszakában, amelyet nem lehet nem meghallani. Minden gyermekben újra megszületik ez a kopogás, és vele együtt a lehetőség is, hogy a világ ne csak a túlélés tere legyen, hanem a figyelemé. Hogy a gyengeség ne szégyen, hanem út legyen. Hogy a csend ne üresség, hanem otthon.
Karácsonykor, amikor a gyermek fölé hajolunk, valójában önmagunk felé hajolunk. Nem visszamenekülni, hanem emlékezni. Arra, hogy ami egyszer tiszta volt bennünk, nem tűnt el végleg, csak elcsendesedett. S minden születés, minden apró kéz, minden álmos tekintet újra felteszi a kérdést, amelyre nincs kész válasz: képesek vagyunk-e még megőrizni azt a fényt, amely nem ragyog, csak dereng, mégis elég ahhoz, hogy ne vesszünk el egészen.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése