Kapolyi György: A létra

Mostanában már nem kell magammal cipelni a létrámat.
Régebben, bárhova fel akartam menni, mindenütt problémát okozott a létrák hiánya.- Mondta Vilmos,- aztán szereztem egy hétfokú létrát, és szereltem rá két gurtnit, és a hátamra vettem, úgy jártam mindenhova.
El is kereszteltek létrás Vilmosnak, ha megláttak jönni az utcán, utánam ordítoztak, hogy szevasz Létrásvili, ez a felfelé használatos műszered, vagy a lefelé!...
Persze én válaszra sem méltattam ezt az ízetlen élcelődést, primitív népség, dögöljenek meg.
Ha valamelyiknek egyszer kell létra, rám biztos ne számítsanak.
De most már tíz napja, valami változás indult.
Először, a templom tornyának támasztott létrát vettem észre, felnyúlt a harangig. Halvány volt, mintha ködökből ácsolták volna, de éjszaka kinéztem a szobám ablakán, és láttam, hogy szépen feltisztult a látványa, és keményen rajzolódik ki kecses alakja a holdfényben.
A nagy boldogságtól kirohantam sárga hálóingemben az üres utcára, mélyen aludt a város.
Eljutottam a létrához, megtapogattam hideg, erős fáját. Igazi volt.
Mintegy álomban, elindultam rajta fölfelé.
Megnyugtató volt éreznem erős fa-testét lábaim alatt.
Eljutottam a harangig, az ott alvó galambok akkora ribilliót csaptak, majd kiverték csapkodó szárnyaikkal a szememet.
Végül sikerült átmásznom a karfán, jól összekoszolva hálóingemet.
Az éjszakai város, ebből a magasságból nézve fenséges látványt nyújtott.
A házak elképesztően kicsinek tűntek, a hatalmas gesztenyefa az udvaromon satnya bokornak látszott.
Még sosem volt alkalmam rálátni arra a helyszínre, amiben élek, nem hittem volna, hogy ennyire jelentéktelen és gyerekes, egy csapásra elveszítette fontosságát, szinte restellkedtem kisszerűségén.
Úgy éreztem, lebegek a szánalmas hangyafarm felett, mint egy isten, belelátva az egész játék értelmetlenségébe, ami eddig a pillanatig volt az egész életem.
Aztán lemásztam megint a földre, megrendülten, és törpének érezve magam. Nem is tudtam elaludni az éjszaka hátralévő részében.
Reggel, első dolgom volt, hogy kinézzek az ablakon, ott állt a létra. A hajnal ködétől párásan, hatalmasan, csak jóval hosszabban, mint a torony. Valami csoda folytán, még nőtt is az éjszaka.
De a jövő- menő emberek, észre sem vették.
Kiszaladtam a ház elé, és mutogatni kezdtem nekik, a toronynak támasztott létrát.
Bambán néztek hol rám, hol a toronyra, aztán azt mondták: Jól van Létrásvili, menj vissza az ágyadba, és aludd ki magad. Ezzel továbbmentek.
Többeknek szóltam, de csak fejcsóválva röhögtek.
Ez a vakságuk egészen megdöbbentett. Hiszen egy ekkora létrát hogy lehet nemlátni?
Mi ez, az Istenverte vakság?
Alig vártam az éjszakát, hogy ismét kipróbáljam a létrát.
Felmásztam, de most tovább merészkedtem, mert kíváncsi voltam hová tart.
De ebben a magasságban, már olyan erősek voltak a szelek, hogy visszamásztam a harangig, a beijedt galambokhoz.
Másnap is mutogattam az ismerősöknek, de rá kellett jönnöm, hogy csak én látom a létrát, rajtam kívül senki.
Még az éjszakai mászásomkor feltűnt, hogy számtalan létra van a városban, a házak falának, a fák lombjának döntve. Még a folyón is keresztül- kasul feküdtek a létrák, mint hidak, összekötve a két partot.
Egészen magával ragadott a látvány.
Hiszen ezen túl, oda juthatok fel, ahova csak akarok. Ráláthatok bármire, egészen biztos, hogy találok ott létrát.
Alig tudtam magamban tartani kitörő boldogságomat, nem akartam, hogy bárki is észrevegye, hiszen már biztosan tudtam, hogy rajtam kívül nem lát senki- semmit.
Elsétáltam a toronyhoz, de megkönnyebbülve láttam, a létra ott várt.
Ami váratlanul ért, megint nőtt, most már a vége, a felhők között eltűnt. Alig tudtam megvárni a sötétséget, végre elnéptelenedett az utca, kialudtak az ablakok fényei.
Kilopakodtam a toronyhoz, és elindultam a fokokon felfelé.

Vilmos egyre távolodott, alakja már csak egy sárga pont volt az égen, amit egykettőre elnyelt a sötétség.
Napok múltán vették észre, hogy eltűnt. Végigkutatták az egész várost, de nem találták sehol.

Kép: Kapolyi György alkotása