A pingvinjárású pincér letette a tányérokat, majd kacsázva tovább ment a szomszéd asztalnál ülőkhöz. Miklós közelebb tolta a burgonya köretet a hússal gyerek elé, rámosolygott és szalvétát gyűrt az ingébe. Falatozás közben kitekintett a vonatablakon és a lustán terpeszkedő tó vízén úszó vitorlákat szemlélte. Az előtte ülő és mohón lakmározó Szása egy hete volt vele. Pontosabban 6 napja, hogy magával hozta Magyarországra ezt a 13 éves gyereket, akiről egy hónapja még azt sem tudta, hogy létezik. A gazdag vállalkozó, üzletember Kárpátaljára vitt humanitárius segélyt az egyik egyházi szervezetnek segítve. Körtvélyesen, a Máramarosi havasok egyik markáns településén osztották az élelmiszercsomagokat az ukrán-orosz háború miatt egyre nehezebben élő embereknek, mikor felfigyelt a gyerekre. A segélyekért általában felnőttek jöttek, kiskorúakat az anyák az ölükbe hozták. Férfiakat nem látott még az utcán sem. Furcsállotta, de aztán rájött: vagy Donyeckbe vitték őket a harctérre vagy bujkálnak a behívók elől. Mikor a sorban álláskor a fiú hozzáért megkérdezte:
- Beszélsz magyarul?
- Igen. Anyám magyar volt.
- Miért csak volt, most már nem az?
- Meghalt.
Néhány perces néma csend után a kezébe nyomta a liszt, cukor, olaj, konzervek tartalmazta dobozt. A fiúcska háta mögött álló kórósovány asszony törtmagyarsággal sopánkodó hangon szólt:
- Az anyja itt született a faluba, de több száz kilométerre a Donbászra vitte a sorsvonat. Ott is ment férjhez, de pár hónapja lelőtték az oroszok. A fiú apját két hét múlva érte egy bombatalálat. A fiúcska a hétéves rokkant kishúgával pénz és élelem nélkül vonatra ült és a jó emberek kegyelméből eljött a nagyszüleihez ide a faluba. Azóta ő a családfenntartó. A két nyolcvanas éveiben járó öregnek segít, és dolgozik a szőlőben. Keményen, mint a nagyok.
- Ez a 13 éves gyerek már dolgozik? – álmélkodott az üzletember.
- Háború van, elvitték a férfiakat. Minden dolgos kéz el kell ilyenkor – morajlott végig a soron az asszonyok hangja.
Miklós az otthon maradt 13 éves lányára gondolt. Akit az elvált felesége kéthetente enged csak hétvégén hozzá. Ezek a hétvégék sem a boldog pillanatokról szólnak. A nyafogások és hisztik mindig azzal végződnek, hogy Miklós a béke kedvéért összevásárolja azt a temérdek ruha és kütyü felesleget, amit két hét múlva a kicsi lány megun és újat követelve az apja idegeire megy. Hogy mennyi pénzébe van egy-egy ilyen látogatás, az már csak bagatell kérdés. Ezért is döntött úgy, hogy jövedelméből alapítványokat támogat majd, hogy segítsen a nehéz sorsú embereken. Lelkész barátjának tanácsára jutott el a Kárpátalját segítőkhöz.
Az élelemosztás végén visszatért a szállására. Az egyházi misszió sátrában lepihent kicsit, de a maszatos gyerekarc folyton megjelent előtte. Órákat aludhatott mikor szófoszlányokra riadt fel. A sátorból kilépve azonnal lelkész barátját kereste.
- Szeretném megmutatni neki a Balatont és teljesíteni három kívánságát – szögezte neki a mondandóját, minden bevezető nélkül.
A barát azért barát, hogy nem kérdez feleslegesen és nem követel semmire magyarázatot.
– Jól van, de előbb keressük meg, hol lakik az a valaki.
Miklós most már elmesélte a délelőtti élményét. Hamar megtalálták a szegényes zsúp-tetős parasztházat és beléptek a konyhába. A látvány, ami eléjük zárult a vártnál is szomorúbb volt. Az asztalt vacsorázók ülték körül, két ősz hajú idős ember, egy szöszke, tolószékes kislány és egy félmeztelen napcserzette arcú kamasz. Az asztal közepén egy tál állt, benne három szem héjában főtt krumpli. A nagypapa éppen a tálba nyúlt, mikor beléptek az idegenek. Köszönésüket fogadva szó nélkül hokedliket hozott az öreg és a vacsorához invitálva a két férfit. Miklós és barátja, mintha elvarázsolták volna őket, szó nélkül leült és döbbentek figyelte, ahogy az ősz hajú öregember kétfelé vágja bicskájával a krumplikat és mindenkinek a tányérjába helyez egy-egy felet. Éppen hatan voltak, a három szem krumpliból így mindenkinek jutott. Tiszta magyarsággal szólt meleg szavakkal és olyan jó szívvel kínálták őket, hogy Miklós az utolsó morzsáig befalta a csak csupán sót tartalmazó főtt burgonyaszeletet.
Miklós a vonatablakra bámulva próbálta visszatartani az emlékezés könnyeit. Ő még ilyet soha nem tapasztalt Magyarországon. Jó, hogy akkor az öregek olyan szívesen fogadták őket. Szó, szót követett és bele egyeztek, hogy útlevelet, majd vízumot készítsen Szásának. A lelkész barát közbenjárására az iratok viszonylag hamar elkészültek, így a 13 éves fiút magával hozhatta szülővárosába. Elsőnek a Balatonra vitte el. Majd jött Szása három kívánságának teljesítése: motorozás a bájkerekkel – édesapja emlékére, aki maga is motoros volt, majd az óriásakváriumban hatalmas édesvízi halakat látni. A 13 éves fiú imádott horgászni, szenvedélye volt a halak látványa. Az utolsó kívánsága a 7 éves húgához, Maricához kapcsolódott. Egy hajas babát kért neki ajándékba, mert minden játéka odalett, mikor a házukat felrobbantották a szeparatisták.
Most többek között ezzel az ajándékkal is, utaztak Királyháza felé a vonaton, hogy onnan átszállva egy másik szerelvényre a Máramarosi havasok közt megbújó Körtvélyesre vegyék az útjukat.
Mi lesz Szásával ezután? Miklós már eldöntötte a vonaton. Meg volt róla győződve, hogy nem véletlenül került ez a gyerek a látókörébe. Sorsa most már Miklóstól is függött. Magyar anya szülte, magyar gyökerei vannak, gondolta. És Szabó Dezső szavai jutottak eszébe: „Minden magyar felelős minden magyarért…”
A Körtvélyesre tartó vonaton senki sem mondta volna meg erről a párosról, hogy nem apa fia ül egymással szemben…
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése