Csonthegy mögött,
virágos völgy ölében,
elrejtőzött erdő közepében
a titkok kertje.
Kőfallal körülkerítve,
kapuja nincs,
ösvény vezet rejtett bejáratához,
labirintus folyosóján
vissza nem találhatsz,
nincs kijárat.
Középen áll a vár,
emlékkövekből épült,
tornyán a múlt zászlója leng,
régi dicsőségről mereng.
A vár alatt katakombák,
csontok, száraz virágok, ódonság,
balzsamos füstaroma,
penészes falak illata.
Sötét titkokat rejteget,
minden rekesz - félelmetes.
Életnek, zajnak nincs nyoma,
minden halott, szétomló, puha,
esetleges és tétova,
mint az emlék, homályos és kusza.
Ne keresd a kertet,
őrizze Cerberosz,
büntetés lesz számodra,
ha lépted odavisz.
A múlt varázsa elveszik,
ha a titkok kertjét felfedik
Érdekes, hogy vannak, kik a múlt ködében vélik megtalálni a boldogító életkörülményeket. Valamiért - ők tudják, miért - varázsát érzik a régen-voltnak. Holott hát, amit kínál, talmi dicsőség csupán; az van, amiről írsz, kedves Sarolta: csontok, ódonság, penész mindenütt. A "titkok" kertjébe vágyni, nem más, mint önbecsapás, bekerülni minimum tévedés, "követendi gyász". @-)
VálaszTörlésÉrdekes,hogya múltat szelektálva idézik,ami éppen érdekük.
VálaszTörlésVannak persze megszállott kutatók is, ez tiszteletre méltó.
Mi - nekem úgytűnik - a gyászos múltat ünnepeljük gyakran a történelemből