Van egy pillanat, amikor a világ megérinti önmagát. A levegő sűrűbb lesz, a föld megáll, a szív pedig kilép a testből, mintha haza akarna térni valahová, amit soha nem látott, mégis őrzi az emlékét. A csók ekkor születik. Nem emberi mozdulat, inkább a teremtés lélegzete, amely egy pillanatra visszahajol önmagára. A hús még tudja, hogy porból van, de most nem fél a múlandóságtól, mert a porban ott a csillag pora is. Két szív közt ilyenkor a világ szelíd rendje rezdül meg.
Mint amikor a tenger először érinti a partot hajnalban, vagy mikor az eső megáll egy olajlevélen, és a nap megkísérli átlátni rajta. Minden, ami addig külön volt, egy pillanatra egymásba simul. Ez az egyetlen érintés, amelyben a föld és az ég ugyanabban a mozdulatban hisz. Ahol az anyag már nem bírja tovább a vágyat, és a lélek nem tudja tovább halogatni a jelenlétet.
A csók: két világ érintkezése, egy határ, ahol minden megszűnik, de épp ettől lesz teljes. És bár a test tovább vándorol, a mozdulat ott marad benne, mint egy forrás, amely nem apad el, csak mélyebbre húzódik. Az idő rárakódik, mint homok a kőre, de alatta ugyanaz a hő marad: a kezdet hője, amit sem az évek, sem a felejtés nem tud kihűteni.
Ha egyszer majd minden mozdulat lelassul, és az ember keze már nem keres, csak emlékezik, ez a csók akkor is ott lesz a bőr alatt. Mint egy rejtett ima, amit a test mond el a lélek helyett. A végső pillanatban, amikor a szem már nem néz, csak lát, a szív pedig még utoljára megmozdul, nem a félelem jön el, hanem ez az ősi visszhang: a csók, amely nem személyhez tartozik, hanem a létezéshez magához.
És talán ez az utolsó kegyelem: hogy amit egyszer megérintettünk, soha nem enged el minket. A föld pora, a tenger sója, a szőlő íze, a levegő selyme — mind ugyanarra emlékeznek. Arra a pillanatra, amikor a világ önmagába hajolt, és a szeretet — egyetlen lélegzetben — örökre kimondta magát.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése