Különös érzés olyan fotóra nézni,
melyeknek arcát más nem lehet
években mérni.
Díszes keretben üveglap védi.
Kortalan holtak megszólítanak:
ugye emlékszel?
Ne feledj el! Lelkem halhatatlan.
Nézem a képet, hozzá beszélek,
magamban érzek: fájó történet.
Így néznek rám is, halálom után,
fotók sorakoznak
szeretteink falán.
Nézzük a tablókat, felidézzük a rajtuk szereplőket, elhunytakat. És emlékezünk halottak napján is, ellátogatva a temetőbe. Megnyugvást, vigasztalást keresünk ilyenkor, melyet azoktól várunk, akik már nem élnek. "Milyen hihetetlen", írta erről Csukás István (a minap meghalt jeles költő), de megmagyarázta: "a bizonyosság is megnyugvás, mivel ezt az egyetlen dolgot tudjuk bizonyosan". - Halálunk után a még tovább élők számára emlékünk vigaszkánt szolgál.
VálaszTörlésCsukás már tudja, ismeri a megnyugvásnak ezt a fajtáját.
VálaszTörlésÉlőnek, aki nem küzd súlyos fájdalmakkal ez nem megnyugvás,hanem félelem.
nekem nehéz elfogadni a soha vissza nem térés gondolatát, bár a szenvedést is.
Álmomban - mostanában - gyakran találkozom halott anyámmal, kollégákkal,ez ijesztő. Nem mesélnek a túlvilágról.Vajon létezik ott valamilyen életszerű lét?
Nem vagy egyedül, kedves Sarolta: éppen ma mondtam itthon, hogy az elmúlásról szóló versikékkel inkább csak másokat nyugtatgatok... ;( A végső elmenetelről ("soha-vissza-nem-térés) úgy vélem, Csukás már életében - egyfajta példát mutatva - megnyugvással beszélt...
Törlés