Fagy szívja ki a táj melegét,
magányos varjú károg kornyadt ágon.
Mocskos, szürke cserép, az égbolt,
nincs már remény: útra rászáll a dér.
Megfakult emlék minden ölelés,
szívem mázsás kolonc:
a lélegzetvétel néma tüntetés,
mit elfelejtek mikor a lét nemlét.
Két karom korhadt faág, aláhull:
elenyészik a porban, sáros rögök
közt nincs menedék, kihűl a láng,
csak a hideg, vak éjszaka él még.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése