Molnár József: A létezés

Egyre sűrűbben távolodok magamtól.
Főként porszívózás közben, amikor semmit
nem hallok környezetemből, még
szívverésem sem. Egy hegyi tisztáson
elterülve - a mindennapok gépkalapáló
szorítása elől menekülve -, hallgatom
az ingujjam alá hatoló jövő zenéjét,
azt mondja a rám nevető csend, ez az
igazi mámor, őszinte nevetés,
amely a szűkös napok ragyogása.
A nap sem kell hozzá!...
Egy pincében ülve, eszembe sem
jut a felszín. Jókedvem
borozgató ima, elhalkulva, mint a
kikapcsolt rádió, megbékélek a világgal.

./.

Egyre többször találok magamra,
főként porszívózás közben. A levegő 
állóvizét kavarva össze, a kintről beáramló
fénysztrádákon megjelent csillámló
fürtöket és hajókat
nézem, ahogy kapaszkodnak
egy látszólag nem is létező létezésben.
A burjánzó csend rádöbbent,
azok az apró gombaszövedékek
belőlem nőnek, és távolodásuk
az én közeledésem

hordozzák magukban.