Mátay Melinda Mária: Magyar ars nőetica

Magyar nő vagyok – mit érdekelne
engem a nőeszmény maga?
Itt születtem.
Ráadásul Budapesten,
sőt Budán, 
a boszorkánytanyán,
a Gellérthegyen,
hol legurított és szörnyethalt
püspökünk szobra pihen.
Hunor és Magor lánya volnék?
Emese álmatlan álma?
Vagy Gyarmati Fanni
szomorú szívéből
sarjadt költőnőárja?
Egy kuruc harcos
vagy a hun vezér lánya,
vagy ki Szulejmán katonákkal
bújt kényszerből ágyba?
Szurkosüsttel védő Egerben,
betyárszerető a láptengerben?
Velejéig gyötört segítő a fronton,
vagy utcai mártír
egy kilőtt szovjet tankon?
Talán pálos szerzetesként
férfi álruhában
jártam tanácsot adni
Mátyás udvarában?

Asszonytanúja valék
tengernyi árulásnak, vérnek :
láttam fiam, Dózsát, 
kit megégetétek!
Kiszáradt kórómat
kergeti-hajtja a szél,
zúgva súgja fülembe:
Báthori Erzsébet él!
Hol vörös hol sárga
volt ruhámon a csillag,
ide is az hozott
egykor nőnek és magyarnak.
Szent Korona áldást
kaptam a fejemre,
értem élt az állam,
mindig törvényt szegve.
Isten bocsássa meg:
magyar nőnek születtem!
Mária országában
Mária lettem.
Sírtam a bitófán,
máglyán égetének,
gyógyító füveim
lettek így a mérgek.
Táltos tudományom
boszorkányfajzat.
Traktoroslányból lettem
anya, ki szoptat –

Mikor mi volt
itt nőnek lenni,
az Áldást és
az Átkot egybetenni.
Szívem erejéből
itt élni és lenni,
tartani a földit,
s az égit
keresni –

Anzixos emlékeim közt
kutatva a múltam,
várbéli eltitkolt
körfolyósókban,
matyóruhában
metált döngetni –
Mikor mi volt
nőnek és magyarnak lenni.

Itt vagyok honn,
ez Stockholm-szindrómás világom.
Vacsikba fojtott,
eltitkolt, vértócsás magányom.
A kiszolgáltatottságba szúrt
zászló-muszájom:
anyám, nagyanyáim, őseim sora.
Mit nekem
a nőeszmény maga?