Kádár Sára Hajnalka: Boldogság

Buzgón sütött feje fölött a nap, így hát a kerítések árnyékába húzódva menegetett, botjával piszkálgatta a kibújó gazt felverve  a  lustán  heverésző  kutyát. Kéjes élvezettel koppantotta meg ismét a deszkapalánkot, s már-már gyerekes örömmel nézte az őrjöngő kuvaszt. Az emeletes, patinás Séra-kúriához ért. Sokszor ült itt az alagsori áristomban valaha, madárka arcán mosoly villant, kunkori bajusza megnyúlt, s a szeme is kópésan nevetett. Tanult ember volt ő, iparos, sokat olvasott, így megbecsülte a falu, véleményére hallgattak az emberek.  Ha ellentétes nézetei voltak az éppen aktuális jelöltekkel, a választások reggelén kakastollas csendőr ment érte, s bekísérte valamilyen ürüggyel a fogdába. Igen ám, de az ő eszén nem jártak túl. Már hetekkel azelőtt megbeszélte a faluval kire jó szavazatot adni, ki a megbízhatóbb, becsületesebb ember, így nyugodtan üldögélt, olvasgatott ott. Miután beiktatták választottakat, őt is kiengedték. Persze, hogy úgy történt minden, ahogy ő is akarta. Rég volt, szép volt! 
      Kihalt volt az utca így ebéd után, a mezőn dolgozók boglyák, bokrok hűvösébe húzódtak, ki szunyókált, ki a lányokkal évődött, a gyerekek a falut átszelő folyóban lubickoltak, a sánc szélén libasereg tollászkodott. Csak a rovarok zümmögése hallatszott.
A nagy fehér kő az utca sarkán!  Styű-styű-styű, fütyörészett alig hallhatóan, s leereszkedett rá. Botját gondosan maga mellé tette, komótosan előszedte a lajbi zsebéből az ezüst dohányszelencét, óvatosan kivett egy hófehér hártyapapírt, ujjára hajlította, nyelve hegyével megnyalta a szélét, dohányt szórt bele, összehajtva sodorgatta kerekre a szivart, s nyolcvan év megfontolt nyugalmával rágyújtott. Íze, illata a brassói Arany Sasba  röpítette, s már-már hallotta is a kávézó monoton zaját. Aztán ledobta a porba a csikket, megszokásból rátaposott, vette a botját, s hazaballagott. 
       Az öreg  fa  terebélyes koronája  kellemesen  érintette  meg kimelegedett testét,  szedegetett egy maréknyit az  ízletes, fekete eperből.  Még a nagyapjával ültették, gyerekei, unokái   számára  gyümölcsöt adott, s jó erős ágakat mászkálni.  Ilyen nyári napokon ő vigyázott rá  meg  Deborára  három-négy  éves korukban a  drága öreg! Apró sámliján üldögélt a tornácon, gondolataiba merülve szívta pipáját,  de  a  szemét rajtuk tartotta. Csintalan gyermekecske volt ő - most már tudja-, s hiába szólt rá az öreg, hogy ne  ütögesse  a  pálcával a tyúkok fejét,  rá se hederített. Nyughass, mert megverlek, dohogott apó, úgy se ér utol, nyelvelt vissza ő. Dehogynem, s már repült is feléje a bot, el is találta a lábát, s ő jó nagyot bucskázva ordított, mint a nádi bika. No, ugye utol értelek, kacagott apó. 
       Az ablak felső pereméről levette a kulcsot, kattant a zár, s belépett az ajtón. A botját a sarokba tette, s jól esően leült a karosszékbe.  Vele szemben, a  kasztenről,  megkopott  képekről nézett vissza rá a múlt.
    Szülei családi képe mosolyt csalt arcára. Hogy is ne, hiszen az akkori szokásokkal ellentétben apja ült a széken, mellette állt az anyja, így is egyforma magasak voltak!  Ő anyja aprócska termetét kapta az élettől, de már rég megbékélt vele. Aztán Juliskáján merengett el. De szép is volt nagy barna szemével, örök mosolyával! Derék asszony volt, de hamar átlibbent a másik világba. Nem is kellett neki más feleség, ott voltak a lányai, jöttek az unokák…
 S a katonakép, azt ki nem hagyná a napi mustrából! Egy aknavető mellett állt két bajtársával, a nevük is tudja még. Tizedesig jutott fel a ranglétrán, ez nagy tisztesség volt a falusi fiúnak, büszke is volt rá mindig.  Egyszer a közelében robbant egy akna,  fel  is  dobta  őt  a  levegőbe, szerencsére  nagyobb baja nem esett, csak a hallása károsodott.  De a háborúból való hazatérést soha nem tudja elfelejteni! Nagy volt az öröm, de  messze szülőfaluja  az erdélyi Kárpátok kanyarulatában, s  az útravaló  pedig hamar elfogyott. Örülhetett, ha egy-két főtt pityókát, száraz kenyérhéjat kapott a szegény emberektől. Kolozsvárig gyalog, szekéren jutott el, ott aztán fel tudott ülni a vonatra. Korgott a gyomra, két napja nem jutott élelemhez. Amikor a fülkében csirkecombot ettek, csak nézte-nézte, és csorgott szeméből a könny. Nem kínálták meg egy falatkával se. Ha erre gondol, könny szökik a szemébe! Szerencséjére Székely-Kocsárdon felült két ismerőse a vonatra, nekik volt kenyerük, s megmenekült az éhhaláltól.
    A vonat egyhangú zakatolása, a cimborák hangja elringatta, lassan elszenderedett. Álmában tovább barangolt a múltban, talán.