benyúlok a hétfők hóna alá,
s megpróbálom felemelni,
messzire dobni, mint kisgyermek
a labdát. pár óra relációjában
olyan kicsinek tűnik minden
kezdet. látom a hétfők kétségbe-
esését; egy nem szeretem gondolat:
indulnak újra a szorgos nappalok.
messzire röpülnék: magam mögött
hagyván sirályok, sasok árnyékát.
ma megduzzadt folyó vagyok és
szétáradok. hátamon úsznak keddek,
szerdák, de a csütörtök mozdulatlan.
a sok éve halálba sodródott lányom
ilyenkor mindig meglátogat. mosoly
az arcán, öröklét halvány alakjában,
homloka mögött izzik az általa
díszletezett mennyország. a fények
oly suták, mint egy perc érintette,
elképzelt ölelés. tragikus rajzok
már a pénteket idézik, elkenem
rajtuk a festéket, így már egészen
elviselhető. a szombat a vasárnap
oltára. kegytárgyai a virágzó kertek,
a megvallott hitek, s most Isten
ránevet a teremtésre. majd magában
suttogva így szól: nem tudom kimondani
a szavakat, van olyan pillanat, amikor
én is néma maradok.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése