Kapolyi György: Féligazságok

Tulajdonképpen, ha az ember bevallja, hogy valójában mire van igazán szüksége- tárgyi értelemben, akkor azt mondják rá, hogy nyomasztóan igénytelen.

Én azért megkockáztatok itt egy leltárt, aztán mindenki mondjon amit akar.

Akkor kezdem:

Két váltás ruha, ha az egyiket kimossa, addig se legyen meztelen.

Egy nyári, meg egy téli cipő. Sapka, kesztyű.

Egy olló, meg fésű.

Szappan, törölköző.

Evőeszköz, két tányér, egy pohár- vagy bögre.

Egy főzőedény.

Nagyjából ennyi.

De ha mindezekből rengeteget összeharácsolunk, akkor is csak egy- egy kelléket tudunk használni egyszerre, mert minek három kanállal enni, és két pohárból inni.

Ezek a sznob törekvések, valaminek a hiányát kívánják láthatatlanná tenni, egy belső, tudat alatti szorongást és bizonytalanságot, leplezni, mert ő tudja, hogy egy húgyagyú féreg, akinek óránként bizonyítania kell önmaga előtt, hogy nem akárki, és megpróbálja, pénzel kompenzálni, hogy ötven évesen már majdnem elolvasta Vernét, de arra még nem jött rá, hogy Picassó nem egy kocsimárka logója mindössze.

A hencegés, mint fő tevékenység lefoglalja minden pillanatát, mert mindenkinek látni kell, hogy hozzá képest egy seggevége, mert a valami- az ő, és vele ennek vége is van.

Mert neki hajtja van az Adrián, amit jachtnak ír, mert úgy elegánsabb.

Persze nem szívesen hajókázik vele, mert mindig tengeribeteg lesz, és egy korláton átokádó nagyszerűség nem épületes látvány…

Semmiről nem tud-, amiről érdemes tudni, ezért nem is depressziós, hiszen mondják, hogy „A gondolkodás a tett halála”, de ez fordítva is igaz…

Aztán megöregszik, a rokonok alig várják, hogy elszólítsa az Úr, mert örökölni akarnak

Ő meg nem mer meghalni, mert egy zsidó mondás szerint „A halotti ruhán nincsenek zsebek”, és megőrül a gondolatától is, hogy mindent itt kell hagynia ezeknek az élősködő szemeteknek.

Persze igaz, hogy arra is ugyanaz a végvár, aki tudta-, hogy ki volt Colleóni, és olvasta a Védákat is, de jutalomként, legalább nyugodtan hal meg, mert nem hagy maga után semmit, amin marakodni érdemes.

Sőt. Jókat vigyorog a ravatala felett lebegve, mert végignézi a kényszerből megjelent gyászolók pofáit, akikről csak úgy süt a csalódottság, legszívesebben leköpné őket, ha lenne nyála.

Hű de randa fráter vagyok, ahogy így elolvasom magamat, már csak udvariasságból is írhattam volna valamennyire tapintatosabban, de bárhogy igyekeztem, - ahogy elnézem- nem igazán sikerült.

De sokfélék vagyunk, van, aki hágni szokott, és van, aki szeretkezni.

Tulajdonképpen ugyan az történik, csak egészen más.

Ez nézőpont kérdése…

Kép: Kapolyi György alkotása