Markovity Radmila: Falusi szerelem

Faluból, városba került kislány magával hozta az akácfa illatát, a patak menti kispaddal együtt a  kacagó gyereksereget. Közösen számlálták, hány béka hangját ismerik fel. A távolban hálóval halász türelmesen ült a patak partján. Akkor nem tűnt jelentősnek, de most a városban, annak is varázsa kerekedett.

 Ősz van, és odahaza kukoricától sárguló lovas kocsik tetején emberek ülnek, látszik rajtuk a fáradtság, de beszélgetnek, nevetnek. Valahogy mind ez hiányzott már három éve a családi fészek mellett. Senki sem kíséri ki iskolába menet, senki sem várja az asztalon gőzölgő ebéddel. Pedig milyen jó lenne, de akkor még nem tudta, mindennek ára van.

   Az említettek közül, mint a mesében, állandó jelleggel megjelenik egy arc, tőle idősebb, olyan, aki már dolgozik, de csak öt évvel idősebb tőle.

   Amikor a honvágy nagyon szorongatta lelkét, kiment a vonatállomásra, leült egy padra, és figyelte az utasokat. Volt ott asszony gyerekkel, férfiak, idősek, fiatalok, de mind valahogy arctalanul suhant el mellette.

A szeme látta azt a kedves arcot, aki olyan szépen mosolygott rá, megfogta a kezét, és este haza kísérte, mindketten tudták, csak azért, hogy más ne menjen a közelébe. Keserű szájízzel gondolt a holnapi napra, vasárnapra, amikor a szobatársakkal délelőtt lustálkodnak, délután tanulnak, estefelé sétálnak, és hétfőn kezdődik előröl minden, mert haza menni nem lehet, arra már pénz nincsen, majd csak állami ünnepek alatt, amikorra ingyen jegyet kaptak.

   Maga sem tudta mennyi időt töltött a peronon, majd lassú léptekkel megindult a diákotthon felé. Késő délután volt, már kezdett a szürkület uralkodni. Léptei alatt kopogott a beton, egyenletesen, majd célba ért.

  Levetette magát az ágyra, most nem gondolt semmire, csak a plafont bámulta. Kinyílt az ajtó, és az ügyeletes jelentette: Eredj le a bejárathoz, vendéged érkezett.

–Nekem?

–Igen, mozduljál már!

A lány hitetlenkedve, de azért a kíváncsiság is ott tolongott mellette, az emeletről lesétált, és amikor meglátta vendégét, a lábai gyökeret vertek, hang sem jött ki a száján.

–Talán nem ismersz meg – hallotta a hangokat, szavakat, és felocsúdott.

–Szia! Te hogy kerülsz ide?

Próbálta zavarát eltitkolni, de nem lehetett. Elöntötte a pír az arcát, melege lett, olyan furcsa érzések kavarogtak benne, amit megmagyarázni nem lehetett volna senkinek.

–Téged jöttem meglátogatni. Hiányoztál már nagyon.

–Te is nekem. Gyere fel a társalgóba, majd beszélgetünk.

–Nem kedvesem. Gyere velem. Innen nem messze láttam egy cukrászdát, majd ott elmeséled, milyen a városi élet.

Várj egy percet. Átöltözök.

–Nem várok egy percet sem, nekem így is nagyon szép vagy, és egy cseppet sem érdekel, mi van rajtad.

De…

–Nincs de. Gyere megyünk. Meddig van kimenőd?

–Kilenc óráig

Akkor nem várunk semmire.

Megfogták egymás kezét, boldogság forralta fel a vérüket, szívük, mint a kismadár repdesett, és mentek, egy darabig szótlanul, csak néha-néha néztek egymás szemébe, és ott látták meg önmagukat, a másikkal összeölelkezve.

A cukrászdában a fiú megrendelte a kalácsot, a szörpöt.

–Tudod, bevallom, ma délután gondolatban velem voltál, vagy inkább csak az arcod láttam, és nagyon hiányoztál.

–Csak ma délután? Nekem Te minden nap az eszemben vagy, olyankor ölellek, csókollak, mint amikor félénken ölembe hajtottad a fejed, és összeforrt a testünk, lelkünk, amikor magamhoz öleltelek. Ott, akkor a szobám falai szétnyíltak, repült az érzelem olyan erős pecsétet nyomott a szívembe, ami soha sem múlik el.

–Te vagy nekem az első, és te leszel az egyetlenem, de nekem még sok évig tanulni kell. Megvársz-e engem?

–Én téged? Attól félek, a nagyvilág elragad majd tőlem.

–Soha sem lehet tudni- válaszolt huncutkodva a lány. Egyet azonban tudok. Kérek még egy sütit, ha lehet.

–Neked mindent.

-Jaj, most jutott az eszembe! Hogyan tudsz haza menni? Lesz-e vonatod?

–Ne félj, megoldok mindent.

   Nézték egymást, a vágytól égtek, de szorított az idő, az alkalom nem adatott meg, indulni kellett, mert a kapuzárás után következett a szülőnek írt levél.

  Lassan megindultak, most átölelték egymást, érezték egymás szívdobbanását, így is olyan jó volt az együttlét.

A diákotthon bejáratánál megálltak, még pár perc az övék. Ajkuk majdnem összeért, amikor kigyulladt a lámpa a fejük felett, csak szemükkel találkoztak, és csók nélkül befejeződött az életükből egy felejthetetlen fejezet.