Kapolyi György: A szabadulóművész

Hát igazán nem tudom, hogy a várakozással teli győzelmi ének mikor válik asztmatikus lihegéssé. Mikor hal el a dalban a vágy és remény, hogyan lesz a hogyan továbbot illetően. Mikor sorvadnak el a tündérmesék, felváltva helyüket a realitás szürke- lélektelen arca, üveges tekintetével mélyen föléd hajolva, szemeidbe folyva eltünteti azok csillogását, elpusztítva a holnapba vetett reményeidet. 

Hiteidben és erődben fogyva, már inkább kívülállóként szemléled a körülötted lüktető világot, már nem hiszel magadban, és nem hisznek benned, leíródtál, és észre sem vetted mikor.                          Egyre inkább magához ölel a csend, a volt, és elmúlt csendje, látod a nevető- kipirult arcokat, de hangot már nem hallasz, csak a látványhoz képzeled. Másodlagosan érintenek meg az élet dolgai, már csak szemlélője vagy és nem résztvevője, már túl vagy mindenen, magányos sziget kiszáradt fáival, elhervadt virágaival. Már nem tartanak rád igényt, elfogytak kötelezettségeid, és ez a szerencséd, mert egy megmérettetés rád nézve katasztrófával végződne- sóhajtotta az elaggott szabadulóművész, miközben öltözőjében ült megszokott deszkapadján, míg öltöztetője kínkeservvel húzta rá piros gumiöltözékét.

Ez lesz az utolsó fellépésem- szólalt meg rekedt hangján, kicsit ideges is vagyok, mert ez az akváriumban bemutatandó szabadulásom meglehetősen bonyolult.

Ezek a nehéz láncok és lakatok igencsak próbára tesznek, de búcsúfellépésem lévén, úgy a közönségnek mint jómagamnak meg akarom mutatni, igazán csodálatraméltó vagyok. Egy igazi elismerés viharos légköre a hozzám méltó búcsú, hosszú cirkuszi éveim méltó befejezése. 

Már rajta volt vízhatlan testhezálló öltözéke, középmagas, erőteljes alakján fiatalosan feszült a mez, csak ősz haja engedett korára következtetni. Kellemetlenül érintette zaklatott idegállapota, persze minden fellépése előtt egy- két órával már feszültebb volt, de ez a mai, mindegyiken túltett.

Mi a fene van ma velem- kérdezte magától, és mély levegőket vett, karjait feje fölé lendítve.              Jó, hogy különösen nehéz gyakorlatot eszeltem ki ez alkalomra, de ha jól végigkoncentrálom a dolgot, és betartom a technikai sorrendet, nem történhet baj, időben levegőhöz fogok jutni. Bebizonyítom ezeknek a pöffeszkedő kezdőknek, hogy valaki vagyok a szakmában.                            Kicsit talán oldani tudta feszültségét, mosolyogni próbált. Megy ez neked öregem, a te rutinod és szakértelmed verhetetlen. Hogy ennyire erősen gondolsz egy esetleges kudarcra, ez csupán az idegek játéka, a búcsúfellépés tudata okozza. Oda sem szabad figyelned, ha a bal csuklód kiszabadítod, a többi gyerekjáték. Csinált egy pár tornagyakorlatot, megnyugtatta a felismerés, még mindig erőteljes és robbanékony. Segédje már előkészítette a nehéz láncokat és lakatokat, ott feküdtek az asztalon, csillogva a lámpa fényében. Idegeneknek, és ijesztően kegyetleneknek tűntek.

Ugyan kérem- gondolta, olyanok, mint máskor. A vaslánc az vaslánc. Hidegek és kemények. Nem lehetnek mézeskalácsból, elolvadnának a vízben- próbálta magát könnyed mosolyra kényszeríteni, de vicsorgás lett belőle. Körülnézett, a kis szoba semmit nem változott, csak a falak és bútorok sarkai, élei, valahogy durván és élesen hasítottak a légtérbe. Olyan idegen érzés volt, mint amikor véletlenül egy másik öltözőbe téved az ember. Egyre több zavaró tényező vette körül. Csupa olyasmi jutott eszébe, amire sosem gondolt, és főleg nem fellépései előtt. Ilyen zavart lelki állapotban nem lehet koncentrálni- motyogta, és riadtan nézte a csillogó lánckupacot, ami most rengetegnek tűnt.

Az élek és sarkok is mintha egyre közelebb nyúltak volna álló alakjához, igen pőrének, és védtelennek érezte magát. Úgy látszik kezdek megőrülni- szólalt meg hangosan, összevissza vizionálok, olyan szerteágazóan száguldoznak gondolataim, hogy nem is tudok a döbbenettől mit mondani. Még húsz percem van , hogy összeszedjem magam, aztán jöhet a siker, a vastaps. Ott fogok állni könnyed tartásban, csuromvizesen a medence mellett, lábaimnál hevernek levetett láncaim, és zúg a taps, a kollégákat meg öldösi az irigység. Aztán a függöny mögött jönnek gratulálni, hogy hiába öregem, te ma is utolérhetetlen vagy, és rázzák a kezemet, meg veregetik a vállamat.

Na persze engem nem lehet átverni, tudom, hogy a sárga irigység beszél belőlük, nem a szeretet.

Legszívesebben a medence fenekén látnának láncaimba gabalyodva megfulladni, de ez nem fordulhat elő. Már csak öt percem van  és engem konferálnak fel, most már tényleg gőzerővel összpontosítanom kell, mert elég magas nehézségi fokú gyakorlat, amit be fogok mutatni, és nem is tudom miért ezt választottam. A publikumnak nincs finom érzékelője, a szakmára meg teszek, úgyis visszavonulok, nem érdekel mit mondanak rólam.

Hogy miért érzem magam ilyen bizonytalannak fogalmam  sincs, legszívesebben lemondanám a mai fellépésemet, de már csak két percem maradt, és mindjárt égni kezdenek a figyelmeztető lámpák, és akkor mennem kell, nincs mese. Őszintén szólva, nem is értem magamat, mi ez a hiszti, ez velem nem szokott előfordulni, pláne ennyi év után. Talán mégis kiöregedtem, ez a súlyos figyelmeztetés, amit nem is hagyok figyelmen kívül. Ez lesz az utolsó fellépésem, aztán soha többet. Na, kigyulladtak a fények, máris indulok, csak ne lennének ennyire bizonytalanok a lábaim. Nem normális, hogy ilyen erős izzókat raktak a porond fölé, majd kisüti a szememet, jó, ha odatalálok a medencémhez. Hogy harsog ez az átkozott zene, és mi ez a levegőtlenség.

Ezek a láncok is jóval nehezebbek mint szoktak, mintha a torkomat szorítanák, pedig nincsenek is ott.

Most beleereszkedem a vízbe, nagy levegő, lényeg, hogy először a bal csuklómat kell kiszabadítanom. A többi majd jön magától.

Alámerült.

Még hallotta tompán a harsogó zenét, és a nagyérdemű ordítozását.

Karjára tekert láncai kíméletlenül fogták.

Kép: Kapolyi György alkotása