Tóth Sarolta: Őszi elmélkedés a kötői képekről Juhász Gyula és Babits Mihály képei

Évszakok

Az  élő természet jellegzetességei alapján évszakokat különböztetünk meg.Nem könnyű ezeket karakterisztikus jelzőkkel jellemezni, pedig ezek a jellemző vonások az emberi életre is vonatkoztathatók. A művészetek árnyaltan, sokoldalúan ábrázolják, kifejezik a tavasz, nyár, ősz és tél színeit, hangjait, érzékelhetőségeit, hangulatát.

A lírai költészetben különösen nagy szerepet kapnak az évszakokhoz fűződő tájleírások és a tájban rejtőző, ihlető érzelmek,az emberi életre jellemző vonások, képek is. A tavasz a kezdet, a megújulás, a vidámság,a szerelem évszaka, a gyermekkort, az ifjúságot idézi életünkben.

A nyár az érettség, termékenység, gazdagság, a felnőtt kor, a kiteljesedés, erő időszaka.

Az ősz az elmúlás, a halványodó színek, csendesedő zene, a hervadás, emlékezés, bölcsesség és szomorúság.

A tél hideg, rideg, fagyos, fehér / a minden más színt magában hordozó/ hó, jég, a pihenés, elmúlás, az erőgyűjtés ideje, de az emberi életben a végső életmozzanat, a halál. A természet nem hal meg, nem beteg, a télnek vannak örömei, szépségei, de az ember örökre megpihen, nem újul meg a következő tavaszon, ezért egyértelműen veszteség, szomorúság.

Most ősz van, és verseket írunk varázsáról, de nagy költőink ismert őszi témájú költeményei is eszünkbe idéződnek. Petőfi Szeptember végén című versét ki ne ismerné, Adytól említhetnénk a Párizsban járt az ősz...című verset és hosszan lehetne idézni a szebbnél szebb versek sorát akár a világirodalomból is.

Most két Nyugatos költőnk - Babits Mihály és Juhász Gyula - két különböző, de hasonló versét szeretném összehasonlítani.

Juhász Gyula Milyen volt szőkesége c. verse emlékezés a szemérmes költő halhatatlanná tett, de méltatlan szerelmesére, Sárvári Annára, akinek szépségét a költő számára az évszakok idézték fel. A nyár, hajának színét az érett kalászok sárga színében "érzi" még, a szeptemberi ég kékjét nézve a kedves szeme színére "visszaréved" a bágyadt búcsúzónál.

Különös módon a tél hiányzik az emlékezésből, kimondatlanul jelezve, hogy a szerelem még él a költő szívében.

A tavaszból Anna hangjának selymét idézi a szél sóhaja, de ez már messze van, "mint az ég".

Babits Mihály gégerákban haldoklik, amikor megírja egyik legcsodásabb szerelmes versét Ősz és tavasz között címmel. A késő őszi táj leírásával  kezdődik az élettől való búcsúzás:

"Elhangzott az őszi boros ének,

 megfülledt már hűse a pincének...

 szél s víz csap a csupasz szőlőtőre,

 lúdbőrzik az agyagos domb bőre,

 elomlik és puha sárrá roskad, 

mint mezítelen teste egy halottnak,.."

Majd a tél játékosan melankolikus leírása következik, a tavasz kizárásával. 

"Akit egyszer én eleresztettem,

 az a madár vissza sose röppen, 

 lombom, ami lehullt, sose hajt ki,

 Ó jaj, meg kell halni, meg kell halni."

Búcsúzik az élettől, és az asszonytól, aki vigasza és támasza

volt a halállal való rémült szembenézés idején.

"csak te borulsz rám asszonyi jóság,

 mint a letört karóra a rózsák,

 rémült szemem csókkal eltakarni,

ó jaj, meg kell halni, meg kell halni."

Mindkét vers az elmúlásról, az őszről regél, mégis a négy évszak bennük együtt teljesedik ki. Juhász Gyula nem említi a telet, mert az emlék tovább él lelkében, Babitsnál az elmúlás valóságos és a nyár hiányzik verséből. Különös, de mégis érthető, természetes.