Tomor Gábor: Virág, zölddel

Hideg volt. Az ég piszkos szürke, a fák kopaszon, társtalanul, csüggedten meredeztek felfelé.
Az állomáshoz közeli virágüzlet már bezárt, "utcán át" már nem árusítottak.
Az ajtó nyitva volt, belépett. Vad kutya ugrott elő, ellenséges csaholásba kezdve. Láncon volt, félelmetes így is.
Várni kellett.
Végre kilépett a tulajdonos. Megsimogatta a kutyát, koncot vetett eléje, majd hátra küldte.
Fonnyadt krizantémok, fakó őszirózsák, idegenséget árasztó, pasztellszín szegfűk kókadoztak a vödrökben. Kevés élő zöld, annál több művirágkoszorú tornyosult a kicsi boltban.
– Hogy egy szál? – kérdezte a fiú, a krizantémokra mutatva. És tudakozódott sorban a többi virágról.
A boltos kurtán válaszolt, a számokat odavetve. Unta nagyon a fickót.
Az hosszas fontolgatás után, pár őszirózsát kért. Hozzá fenyőágat. "Ennyi kell a kegyelethez – gondolta, s mert kis restelkedés fogta el, gondolatát továbbfűzte: – Drága minden, mit tehetek..."
Később, az apjával.
– Megjöttem.
– Látom.
Hallgattak, Majd némi krákogás után, az öreg:
– A temetőben voltál?
– Voltam. 
– Mit vittél?
A fiú mondta. Az újabb kérdésre az árakat is. Nem hűen, sejtve, hogy elég a kevesebb is.
– Nem kellett volna. Ilyenkor már... – szólt az apa. – Csak befagy a pénz a földbe.
"Korhol. Semmit sem változott. Vitatkozni? Ugyan minek? Az igaz, jöhettem volna előbb is. Bár... lekéshetünk-e valamiről ebben a szürke életben?"
A csönd mindent belepett, a jelenből, a múltból nem volt mit szóbahozni.
A két ember összetartozására – különös – csak az egyformán néma piszmogás, az apró fontoskodás utalt, a mód, ahogyan tettek-vettek egymás közelében. 
– Na, megyek – mondta aztán a fiú.
– Mész – bólintott rá az apja.
A szürkéből fekete lett, a fagyás erősödött, zúgott a szél.
És elment a vonat.
Az egyik fűtetlen fülkében borzongó fiúnak félálomban anyja jutott eszébe. "Mióta nincs, üresebb minden. Létezni is milyen érthetetlen."
Az áthatolhatatlan sötétségben csak ritkán villlant fel egy-egy fénypont.Vágtatott a vonat, hidegebb tájak felé.