Aztán csendesen,
titokban,
mint hó után
a föld,
felébredtünk.
Szemünk
bentrekedt vágyaiban
izzottunk a járdakövön.
Régvolt nyarak
jóleső nyújtózásai közt
kapaszkodtunk
egy Tökéletes Jó után –
Mert még akartunk.
Mert szívünkbe új meg új
csóvákat dobott egy
valahol olvasott élet.
Tudtuk:
megint lőni fognak ránk
és mi nem gondoltunk rá,
mert mi nem csináltuk.
Mert mi
másról álmodtunk a babacihánk alatt.
Mert mi
még mégis élünk
madzagon húzott,
zörgő magányainkban,
az utcakukák
romjain –
Míg Ararát rózsái csak egyre hullnak –
És elfelejtettük a halált,
mert velünk volt,
nem tudtunk a tébolydákról,
mert bennünk volt,
megtagadtuk a szerelmet,
és leszámoltunk önmagunkkal –
Egy jó ideje már,
hogy a tavasz elfelejtett,
de mi
most itt
még mindig érezzük
a cipőfűzőnk
kicsiny szárnyalásait
lábaink egén
egy új nyár,
egy új év,
egy új
gyufalobbanás felé –
És felébredünk
és otthon vagyunk –
s amint fűre
a hajnali harmat józan cseppjei
hull ránk
az abbamaradás.
Így hát nagyon kérlek,
legyen most valami más!
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése