A perceknek ilyenkor tapintásuk van. Finomak, mint a selyem, amely nem akar elszakadni, csak megmutatni, hogy volt egyszer egy pillanat, amikor együtt bontottuk fel az időt. A világ számai elnémulnak, a rendeltetések félreállnak, mintha most nem volna joguk számon kérni semmit. Az ünnep nem siet, inkább megáll az ajtóban, leveszi a kabátját, és csendben leül közénk.
A béke úgy érkezik, mint egy halk jel: nem cseng, mégis tudni lehet, hogy valaki várt rá. A fény a szobában nem erősebb, csak pontosabb; a falakon megpihen, mint a lélegzet, amikor végre nem kell sietni. Az ünnep nem hosszú, hanem mély, és ebben a mélységben történnek meg a legkisebb dolgok, amelyek mégis mindent elmozdítanak.
A gyerekek először nem a fa alá néznek. A tűlevelek illatát szagolják, az égők melegét számolják az ujjaikkal, és figyelik, hogyan rezzen meg a díszek fénye, ha elhaladnak mellettük. Az ajándék még titok, és a titoknak súlya van: olyan, mint a hó a tetőn, amely bármelyik pillanatban megindulhat. Aztán az egyikük lehajol, nem szándékosan, csak mert leesett valami apró, és akkor meglátja a csomag szélét, a papír gyűrődését, azt a sarkot, amely már nem bírja tovább rejteni magát.
A felfedezés nem kiáltás. Inkább visszafojtott nevetés, amely a mellkasban marad, mintha félne, hogy ha hangot ad, eltűnik. A többiek is közelebb hajolnak, térdelnek, hasra feküdnek, mintha a padló is része volna az ünnepnek. A papír tapintása fontosabb lesz, mint a tartalom; a szalag csomója, amely ellenáll egy pillanatig, majd enged. Az idő itt elfelejti a mérést, és hagyja, hogy egyetlen mozdulat hosszú legyen.
Amikor a csomag kinyílik, nem az ajándék az első. Hanem az arcok. A szemek tágulása, a szájak apró meglepetése, az a különös csend, amely csak akkor jön létre, amikor a vágy és a beteljesülés egy pillanatra ugyanaz. A tárgyak később kapnak nevet. Előbb csak jelen vannak, mint egy frissen hullott hómező, amelyen még nincs nyom. A gyerekek megérintik, megszagolják, egymásnak mutatják, és közben a szívük megtanul valamit: hogy a várakozás nem hiábavaló, és a figyelem képes formát ölteni.
A felnőttek hátrébb maradnak. Nem azért, mert nem érdekli őket, hanem mert tudják, hogy most nem kell közelebb menni. Nézik a kis térdeket a padlón, a fény csillanását a hajakon, és eszükbe jut, hogy az ünnep valaha nekik is így kezdődött: egy lehajlással, egy visszafojtott lélegzettel, egy csomó engedésével. A béke ilyenkor nem nagy szó, hanem felismerés: hogy a világ, bármilyen nehéz is, képes volt idáig eljutni.
Az ünnep percei átcsúsznak a tenyéren, mint a fény a falon. Nem lehet őket megtartani, csak jelen lenni bennük. És amikor a papír összegyűrve a sarokba kerül, a szalag a fiókba, a gyerekek pedig újra és újra visszanéznek a fára, marad valami, ami nem tárgy. Egy belső csönd, amely tudja, hogy ez a kevés több volt a soknál. Amikor az idő újra megszólal, a szív még egy ideig emlékszik arra, milyen volt, amikor nem kérdezte senki, meddig tart.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése