Kőhalmi Levente: Mikor emlékeim eltemettem

Mikor emlékeim eltemettem,

az eső s a hó csendesen szitált,

szalutálva szaladt lefelé a hold is,

mert mi rám várt, az bú, bánat s nyomorúság.

Megalázottá válva,

mi mindahányan fekvő mezőn állva

bűnbocsánatért esedezünk,

s bűnhődünk, mert megrezzent a lelkünk.

Mikor emlékeim eltemettem,

ócska varjak károgtak felettem,

zúzmarává fagyott leheletem,

s ázott a hold megfáradt fényében,

mi felhők közül kiszakadt, mint fénybuborék.

Szemem szélén szétpattant egy könny,

mely borúsan csordogált,

miként fényalagútban a bűntudat,

mi mint megőrült emlékkép

nyomasztja múltamat.

Mikor emlékeim eltemettem,

a csend volt síri, s a zavart elme süket,

némán lehetett csak sírni, és rázni öklünket

Isten felé, mert kirótta ránk

a kegyetlenség lángok nélkül izzó fáklyáját.

Mikor emlékeim eltemettem,

fehér tejjel meghintett a múlt.

Arcomra ráncokat vájt tavaszra vált gyászom.

Megróttam az átkaimat,

mit szerteszórt a mély tisztelet,

bár barázdálta rőt szeretet,

mégis halált kiált az ismeretlen, mi felvértezett,

ami megmaradt, csupán emlékezet.