Maca

                             

     Először a lányát ismertem meg. A fodrászatban, ahová jártam, ő volt a fejmosó. Aztán kiderült, hogy a valóságban ő kozmetikus, de olyan kevés vendég jár hozzá, hogy abból nem lehet megélni, így elvállalta a fejmosást is. Nagyon szép, kellemes fiatal nőnek ismertem meg, karakteres szép arcocskával, de minden mozdulatán érezni lehetett, hogy levert, szomorú. Volt benne valami nagyon kellemes, valami finom gyengédség. Nem sokkal korábban vált el tőle a férje. Két gyerekkel maradt egyedül, és nem lelte helyét a világban. Ennél többet nem tudtam róla.

    Később egy kávézó teraszán láttam Macát valakivel üldögélni, de akkor még nem tudtam, hogy Erzsó a lánya. Jó megjelenésű idős hölgy benyomását keltette. Sportos testalkatú, jó mozgású, igen rövid hajú nő, akin látszott a pénz. Drágán öltözött, nagyon igényes benyomást keltett. Mellesleg azt megállapítottam róla, hogy súlyos pajzsmirigy betegsége lehet, mert a szemei feltűnően kidomborodtak a szemüregéből.
Hosszú ideig nem is voltunk köszönő viszonyban. Akkoriban költöztem a városba, számomra minden arc új, engem könnyebb volt észrevenni. Azt sem tudom, ki mutatott be minket egymásnak, de roppant ritkán találkoztunk. Még a nevét sem jegyeztem meg.
Aztán egyszer valamiért a lakására kerültem. Valami konkrét oka lehetett, de már nem emlékszem miféle. Bizonyára árult valamit, ami kellett nekem.
Remek társalgónak találtam, minden érdekelte a világból, kellemes volt vele lenni. Nagy lelkesedéssel szólt a munkájáról. Megtudtam, hogy fiatal lány kora óta könyvekkel foglalkozik. Amíg aktív volt, egy nagy forgalmú könyvesboltot vezetett. Élete a könyv, és a vásárlók kielégítése. Mindenkinek minden könyvet megszerez most is, mert nyugdíjas ugyan, de egy magánkereskedőnek dolgozik, aki a helyi kórházban biztosított neki egy asztalnyi helyet. Annyit is fizet, amekkora a hely. De én már akkor láttam rajta, hogy ingyen is szívesen dolgozna. Úgy is ismerte a város: Könyves Maca.
Vele lakott lányunokája, az Erzsótól való, aki valamilyen felsőbb szintű iskolába járt, és nála lakott, amikor nem volt a főiskolán. Tőle, Diánától értesültem arról is, hogy szülei eladták a közös lakást, és Erzsó a ráeső részből valamelyik közeli településen vásárolt magának házat. Tehát már nem él a városban. Magamban megállapítottam, hogy a fiatalasszony jövője ezzel elszállt, de nem nyilvánítottam véleményt. Maca se jót, se rosszat nem szólt a lányáról, mégis valamiként azt szűrtem le a némaságából, hogy nagyon gyenge érzelmi szálak köthetik őket össze. Pedig annak az Erzsónak, most igazán nagy szüksége lehet a gyengédségre.
Egy időre ismét eltűnt a szemem elől, nekem fájdalmas családi gondjaim akadtak, nem törődtem senkivel.

    Ismét eltelt valamennyi idő, Macával az utcán találkoztunk, és boldogan újságolta, hogy felújította a lakását. Valami ragyogó kölcsönlehetőségre tett szert, azt még bőven ki tudja fizetni a nyugdíjából. Minden ajtó és ablak új, nagyszerűen szuperál, a beépített szekrények mindent befogadnak, a fürdőszobából kidobatta a kádat, szép lett, és praktikus. Mindenhol új a járólap, a csempe. Most minden úgy néz ki, ahogyan rég óhajtotta. Vele örültem, és ismét eltűnt.
Amikor nagy bánatomról értesült, jelentkezett. - Hogy vagyok? - kérdezte. - Miben segíthet?
Ez többször is megismétlődött. Törődő volt, elhívott sétálni, meghívott magához is. Megvendégelt: kávé, aprósütemény, csipke, elegáns tálca, kristályok. Kellemes vendéglátó volt.
Közben többen intettek, hogy nagyon vigyázzak vele, de senki, semmi mást nem említett. Nekem viszont jól esett az érdeklődés, a törődés. Aztán, már jóval később észrevettem, hogy rólam már szó sincs, csak neki vannak bajai, gondjai.
Naponta kijárt a helyi kórházba reggel hétkor, hogy abból az asztalnyi lelakatolt tárolóból kiszedje az árut, kirakodjon, hívogatóan elrendezze, s ugyanezt ismételje meg délben visszafelé, hogy lezárhasson, és hazamehessen. Elismerem, hogy fárasztó, amit naponta művelt, kezet, derekat keményen megdolgoztató tevékenység, különösen, ha hozzáadjuk, hogy az árút is ő szerezte be.
De. Bárhova ment, bárkivel találkozott, beszélt, kizárólag ő dolgozott, ő fáradt el.
Logikus, hogy ez történt velem is minden alkalommal. Az én bajom nem létezett, semmi volt, sőt nem is hallatszott el hozzá. Neki volt betegsége, neki fájt a lába, sőt, neki nem volt pénze. Ez így folytatódott jó ideig, de ma is röhögöm magamat, ezt a vén bolondot, meg a pókot is, mely kutyafüle Macához képest. Mert ő aztán úgy szövögette köröttem a hálóját, hogy ember legyen a talpán, aki abból ki tud keveredni. Elismerem, nem voltam ember a talpamon.
Felvettem az OTP-ből hitelt a nyugdíjam terhére, hogy megoldja a gondjait. Mert gondjai aztán voltak! Sokak! Nagyok! Amint megkapta a pénzt, sürgősen kiváltotta a bizományiból az aranyait, s felajánlotta nekem – meg-vé-tel-re! Nekem, akinek korábban megígérte, hogy amint eladja az ékszereit, azonnal kifizeti az első százezret, a többit havi részletben. A pénzét elköltötte, mindenre, élelemre, ruhára, minőségre, nekem pedig legalább kétszer betett tízezer forintot a számlámra.

    Közben a svájci frankkal már sokan megjárták, de azok gondja, természetesen mind semmi a Maca bajához képest, aki két milliót vett fel. Már új lakója volt a kisszobának, már Erzsó fia járt innen iskolába, Diána a lány abbahagyta főiskolai tanulmányait, felszolgáló lett egy étteremben, ő tartotta el a fiút is, akivel élt, s akinek egy kislányt szült.
Maca viszont fáradt. Egy bizonyos: A szeme egyre dülledtebb lett, fájt a keze, mert nehéz a sok könyv, fájt a lába, mert ott meg érszűkület keletkezett. - Erzsó nem hajlandó dolgozni, ez rettenetes! Én itt dolgozom hetven évesen, ő meg elment mosogatni az Öregek otthonába. Mihaszna nő, ott ahol él, művelhetné a kozmetikát, lenne sok vendége, de semmirevaló, ilyen volt mindig is. Most meg ideadta nekem ezt a fiút is, aki még a szemetet sem viszi ki maga után, egész nap fekszik, és tévézik. Az én pénzemről már szó sem volt, hogy jövök én ahhoz, hogy erről beszéljünk, amikor neki annyi baja van!

    Csak néztem ezt az örökké duzzogó arcot, ezt a nincs a földön nálam szerencsétlenebb önsajnálatot, és rádöbbentem, hogy már mindent tönkretett maga körül. Ráébredtem, hogy én vagyok az Isten tudja hányadik ember akinek tartozik, hogy összecsaptak a feje fölött a hullámok, kész, vége.
Minden reggel elment dolgozni, de amint hazajött, hulla fáradtan levetette magát az ágyra, - egyébként jogosan - s feküdt a takaró tetején, s már semmi, de semmi köze nem volt ahhoz a Macához, akit megismertem. Ő egyébként sem járt hozzám, nem tudta megjárni a két emeletet, én ugráltam hozzá. És éreztem, hogy egyre ingerültebb. Tehetetlen veszekedős, elviselhetetlen vénasszony lett belőle. Gyakran már az volt az érzésem, hogy már engem is gyűlöl, mert nincs tartozásom, meg bajom, meg rossz gyerekem, meg miegymás.

    Közben nekem kellett visszafognom, hogy ne kínozza a fiút. Sokszor leszúrtam, amiért türelmetlen vele. - Ne gyötörd! Gyerek ez még, ha nagyra nőtt is. Ne rajta verd el a port a felnőttek nevelési hibái miatt. Te se nevelted jól Erzsót, azért nem tud megállni a lábán. - Annak is Zoli az oka! Elkényeztette! Különben is anyám nevelte, én dolgoztam! És feküdt az ágy tetején lehúzott redőnyök mögött hónapokig.
Rá kellett döbbennem, hogy a bosszúságon, és az ellenszenven kívül semmi nem köti a lányához. Egyetlen öröme, boldogsága Lili volt. Lili a csoda! Az igen! Olyan nincs több! És mondta, sorolta mit tud Lili, de soha meg nem kérdezte, mit tudnak az én kis csillagocskáim. Én csak hallgatóság voltam a számára. Kibérelt engem a saját pénzemért, hogy legyen, akinek elsorolhatja, hogy milyen szerencsétlen.

    Eldöntötte, hogy belép egy idősek számára kialakított otthonba. Egy szoba, garzon. Földszint!!! Ezt meg kell venni. Igaz, hogy az ára elvész, de másfél millióért megkapja, ezt a lakást eladja, kifizeti belőle a tartozását, és él, mint Marci Hevesen. Egyedül!
Nem kell tartania kapcsolatot az idősekkel, de kap teljes kiszolgálást, ha igényli. És nincs Erzsó, és nincs Hunor, sem Diána, aki egyébként már a telefont sem veszi fel, ha keresi. Tehát már Diána sincs. Vagy Erzsó idegenítette el tőle vagy Attila az élettársa, tény, hogy nincs senki. A családból már senki, csak Hunor. De ez se szól napokig egy szót sem, még WC papírt sem hoz magának, és egyáltalán fütyül rá. Ennek is vége lesz nemsokára, csak kapja meg a lakást! Nem lesz itt ingyen albérlet, és lustálkodás! Majd fizet, amint levizsgázott.
 Csak éppen arra nem számított, hogy Isten malmai elég lassan őrölnek, a hivatalé meg még lassabban. Ő mindent úgy szeretne, hogy „Add ide teremtőm, de rögtön!” Hát ez nem megy. Csak a Maca vérnyomása, meg a banki törlesztő részletei kúsznak felfelé, az ügyek csak szép lassan araszolnak.

    Amíg a képviselők összejönnek és döntenek, két hónap. Amíg a Polgármesteri Hivatal kiértesíti, megint egy hónap! Maca már nem bírja tovább, az idegei felőrlődnek. Nincs vevő a lakásra! Ő felakassza magát.
 Nem mentem napokig felé, mert bőszített, hogy az ő nagy baját hallgassam állandóan, de lehetőséget sem ad, hogy megkérdezzem, mi lesz a tartozással. Elvégre, ő szerencsétlen. Miközben mindig felfedeztem egy - egy új darabot rajta, melyre, ha szóvá tettem, azonnal rávágta, hogy ősrégi, miközben rajta volt az évjárat.

     Kórházba kerültem, mert olyan fájdalmaim voltak, hogy mozdulni sem tudtam. Gerincműtét várt rám, s amíg fogadni tudott a sebészet, itt tartott a belgyógyászat infúziókkal, hogy kibírjam. Jött ám az én barátnőm, hozta minden terhét. Aki olyan szerencsétlen, akit úgy összeszurkáltak, mert nem találták meg egyből a vénáját. Nézzem. Néztem. Valóban. Hogy jövök én egy ilyen gyötrelemhez!
Már itthon voltam, járhattam, állhattam. Maca rendszeresen látogatott. Úgy jött, mint egy haldokló, kimerülten, szenvedve, még a szemhéját sem tudta felemelni, és sorolta a baját, sorolta. Csak amikor elment, akkor jöttem rá, meg sem kérdezte, én hogy vagyok.
Ismét érte egy nagy csalódás. Az unokája letette a végvizsgáit, és úgy elhúzott, mint a vadludak. Összecsomagolt, és közölte, hogy albérletbe költözik. Szerintem nagyon élvezhette a pillanatot. Én viszont megszenvedtem, amíg elsorolta minden keservét. Sokáig tartott.

     Legközelebb nem vártam meg a tirádáit, most én közöltem, hogy szükségem van a pénzemre. Kell a gyerekemnek. Most ő honnan vegyen pénzt? Neki sincs. Kérj kölcsön mástól! Nincs kitől. Minden barátjának adósa. Vegyél fel a banktól! Annak is tartozik. Nem érdekel, hogyan oldod meg, kérem a pénzemet! Mélyen megsértődött. Ezt nem várta volna tőlem. Tudhatnám, mennyi gondja van, milyen szerencsétlen. De megszerezte valahonnan. El is maradt egy időre. Én azért is mentem hozzá, de többé nem kínált sem kávéval, sem semmivel. És nem jött.
Mostanában ismét jár hozzám, de már ismét adósom. És dől belőle a panasz. Jogosan is, mert fárasztó, amit tesz, túl azon, hogy minden nappal öregebb, és fájdalmas, hogy magányos, ha pont azok nem igénylik, akik az övéi. De…


Berettyóújfalu. 2013-12-05

Kertész Éva