Kapolyi György: Az utolsó utáni út

Keskeny volt, sárga murvával felszórva, szélei terméskővekkel kirakott. Szabálytalan, hepehupás felszíne ellenére, éles késként hasított bele a sűrű növényzetbe. Egyenesen vágtatott a horizontig, érezhetően azon túl is. Szakaszonként fölé hajoltak hatalmas vastagtörzsű fák, közöttük magas nádredő, elvadult tüskés bozót, minden tömör és áthatolhatatlan. Mindenütt a rothadó zsombék vaskos bűze, az elmúlásszag, ami felejthetetlen. Bekúszik az orron keresztül az agyba, elfertőzi a gondolatokat és emlékeket, lidérces álombaringat, a szemekből kihuny az értelem.

Az utolsó utáni út vészjósló csendjét, csak lépteid fülsértő csattanásai háborgatják, pisztolylövésekként érintve a síri nyugalmat.

Érzed, tarkótájt megnyílik koponyád, lassan csorog belőle végig hátadon a maradék értelem sárga, ragacsos masszája, helyette belé folyik a csend és a szag.

Kihunynak benned az emberi érzések, sejtelmek és félelmek, a hogyan, hova gondolatai, már kívülállóként látod magadat az úton mászni, halálos fáradtan, szögletes mozdulataiddal, mint egy Marionett bábu.

Szánalmas vagy és tehetetlen, groteszk mozdulataid, egy vonagló rongycsomóra emlékeztetnek.

Sután emelgeted tétova lábaid, törzsed előredől, karjaid holtan himbálóznak melletted.

A feltámadó szellő, a kavicsok között sodorja a rettenetet, kis forgószeleket korbácsolva fel, rád fonódik a magávalhurcolt finom porral.

Minden lépéseddel öregebbé leszel, gyászindulók távoli hangfoszlányai kóvályognak kiürült koponyádban, árnyak suhannak, tekergőznek melletted a sűrűségben.

De nincs benned sem félelem, sem szorongás, mert érzed, materiális valóságodon túljutottál, már csak vízió vagy, egy ködkép, amivel nincs mit csinálni.

Lassan lebegsz az úton, mint lidérc, ez már csak lelked, éned megfoghatatlan maradványa.

Már nem emeled fel tekintetedet, mindig ugyan olyan végtelennek tűnik az út, nem közeledsz semmihez, és senkihez. 

Ahogy elfolytak gondolataid, reményeid és kíváncsiságod, úgy lesz egész lényed egyre hidegebb.

Tudod, hogy el fog nyelni a nádasba rejtőzött mocsár, az ott bujkáló árnyak egyike leszel, de már ez sem érdekel.

Csak mész előre, a messzeség nem hívogat, és nem is taszít. Csak engedi, hogy gyalogolj felé, nem vesz rólad tudomást. Te meg lépkedsz, mert meg sem tudnál állni, mert ez az utolsó utáni út, bízol benne, ha végére érsz, megpihenhetsz. Már vágyod az álmok nélküli lebegést, a teljes feloldódást, és a csendet.

Időnként, mint korbácsütés, végigzúg az úton egy éles sikoly, vagy sátáni hahota, elgörögve a végtelen messzeségbe.

Csak lépdelsz a sárga úton, nem nézel sem jobbra, sem balra, nem vonz, és nem ijeszt semmi, csak rakod egymás elé érzéketlenné vált lábaid.

Egy kuvik kísér végtelennek tűnő utadon, nem látod, hallod hideg hangját, emlékszel, ez nem jelent jót, de nem érdekel. Erős szél támad, de átfúj rajtad, így nem nehezíti meg előrehaladásodat.

Ez a szél hordozza magában a már feloldódott életeket, sűrű olajként gördül a porban, a hajdanvolt maradványai, ami beterít mindent ami látható.

Az utolsó utáni út, ami végtelen és megfellebbezhetetlen, számodra ez, az egész világ, ennyi maradt, és ez is már a továbbon túli ajándék.

Csak vonszolod magad, elmúlt életed emlékfoszlányai zümmögnek koponyád körül mint méhraj. Homályos arcok, kusza hangok, képmaradványok váltogatják egymást emlékezeted hamvaiban, de te csak mész, és kívülállóként nézed a látványt, már nem gondolsz rá, hogy közöd lenne hozzájuk.

Nincs is semmihez közöd, csak a tényhez, hogy araszolsz előre, és hallgatod a kuvik figyelmeztetéseit, amiről nem is sejted, mire figyelmeztetnek. Az égbolton sem nap, sem hold, sem csillagok, felhőtlen és végtelen.

Nem vagy fáradt, nagy kimerültséget érzel, csak a tudata pislákol benned, hogy még sok van hátra, bírnod kell a megpróbáltatásokat. De elfogadod sejtésedet, zokszó nélkül, mert már nincs semmi ellen kifogásod, már lélekben mindenen túljutottál.

Talpad alatt halkan csikorognak a kavicsok, az állandó szellő azonnal eltünteti lábnyomaidat.

Mert lehet, sosem voltál, csak káprázat volt az egész, annak meg nincsenek nyomai.

A vén fák figyelik egyre kisebbedő alakod vánszorgását, csak ők tudják, hányan haladtak végig az utolsó utáni úton, de ők sosem beszélnek, na meg nem is lenne kinek.

Kép: Kapolyi György alkotása