Bige Szabolcs: Manócska panasza

Ez a szürke macska, a Mia, állandóan barátkozni akar velem, de én nem vonzódom hozzá. Igaz máshoz sem. Az emberek érdekelnek, de észre sem vesznek. Csak a macskák. Azt hiszem, a szemük teszi. Ők olyan fényhullámokat is észlelnek, amely más élőlények számára láthatatlan. Az emberek szeme képtelen észlelni ezeket. 

Próbálom felhívni magamra figyelmet, de egyelőre hiába. Azért nem adom fel. Mialatt este kivitte az ember a szemetet a tárolóhoz, nem zárta be rendesen az ajtót, csak behúzta, s maradt annyi rés, hogy beosonjak a szobába. Alig bújtam be a sarokba, már jött is vissza, s rendesen becsukta az ajtót. Csapdába estem, de nem estem kétségbe.  Nem látott meg, de nem is láthatott, ahogy már mondtam. Ha elébe álluk úgy sem, még ha keresztülesik rajtam, akkor sem. 

Valahogy szerettem volna mégis jelezni, hogy vagyok, hogy itt vagyok. De hogyan?

A macska nyávog, dorombol, hízeleg, s ezért kényeztetik, simogatják, foglalkoznak vele, de engem még meg sem látnak.

Kiszórtam a szőnyegre néhány apró tárgyat, ami nem ott, hanem a konyhában szokott lenni. Egy kis villát és egy mokkás kanalat. Gondoltam, kérdezni fogják, ki hozta oda, s így rám találhatnak, vagyis, ha kommunikálni akarnak velem, én jelentkezem, és megértjük egymást.

Nem sikerült!

Másnap egy kis játékautót, olyan meccsboxot tettem ki a szoba közepébe, de csak annyit mondott az ember, hogy „valaki megint szereszét hagyta a játékokat!”

Egyik nap megérkezett az ember unokája. Gagyogó, totyogó emberke. Ő azonnal megtalált a sarokban.

- Baba, baba – mondta és kinyújtotta felém a karját.

Végre valaki észrevett engem is, beszél hozzám és jóság van a szemében.

Egy kisgyerek!