már
nem hiszek a csodákban
Isten
eltervezte hogy beavatkozik
a
teremtésbe ha látja hogy elrontotta
a
virágok illatát a felhők színeit a sugárhajtás
és
az atombomba irányvesztett zuhanásait
és
mégis csoda hogy élünk hátunk mögött
vírussal
fertőzött keresztek előttünk a sima
föld
sírásókra várva mert lesznek elveszettek
és
túlélők vagyunk mind akik ma tesszük a
dolgunk
vásárlunk, főzünk, takarítunk, s
készülünk
a napra mikor majd értünk is eljönnek
fekete
dobozba tesznek hogy hazataláljunk végre
a
félelmek nélküli világba ahol nincsen internet és
a
televízió sem azt sugallja hogy védd magad
mert
életben maradhatsz ha viseled a maszkot és
szurkáltatod
magad amíg csak e bolygó a hazád
hogy
ne érjen utol téged is a modernkori pestis
és
elbujdoshatnék anzixokat festenék a két
kezemmel
ami valódi csoda volna mert nem
ismerem
a festékeket és azt sem tudom sovány
arcokat
rajzolnék-e mint Csontváry vagy reneszánsz
puttókat
próbálnék formázni a parti homok freskóit
megörökítve
mert mindenben ott bujkál a kép
csak
előhívni nem tudom mert bántja már hályogos szemeim a sötét
az
életrajzomat halálok írják
kik
föntről nézik agonizáló napjaim
gyermekem
férjem szúleim s minden felmenőm
így
ha kimerészkedek néha a tengerre és vitorlát bontok
nincsen
már célom merre és meddig suhanjak
ezért
csak a csillagok vezetnek a hajóm szárnyai
engedelmesen
követik útjaik és a mentőmellénnyel
kormányzok
mert nem tudom a széllel futunk-e versenyt
és
van-e egyáltalán kormányom vagy csak elképzelem
hogy
kapitány vagyok hiszen bolondnak már nem
nézhet
senki mert a világ számomra kiürült
a
sírok mögül senki sem szól rám hogy nem
jól
merülök majd a víz alá ha búvárkodni akarok
a
kincset szeretném újra megörökíteni ami
enyém
volt s egyetlen így kapaszkodom a
megneméretettségembe
fejem fölött a sirályok
ma
hófehérek nem úgy mint mikor a szeméttelepen
láttam
őket potyázni és megtaláltam közben a kormányt is
meg
az árbóc alatti síneket szegény Attila jut eszembe
és
ezerkilencszázharminchét de az idő elrohant mellettünk
ő
ott maradt én pedig még mindig itt vagyok kétezerhuszonegyben
és
egyetlen gyermekem lassan öt esztendeje halott
akkor
agyhártyagyulladást kapott sok fiatal
de
senki sem figyelmeztetett arra hogy egyetlen
oltással
védve van az ember egy darabig
talán
Kosztolányi írta le legjobban az öt évet és a fegyházat
meg
a klausztrofóbiát és elgondolom néha milyen szerencsés is
vagyok
rácsok vannak az ablakaimon az ajtóm hét ponton zár
az
életemből ami még maradt elrobog
mellettem néha csak számlák hegyei
figyelmeztetnek
a hónapok múlására és a hó hiánya ha kinézek az ablakon
ilyenkor
angyalszárnyakat növesztek s elképzelem hogy újra
a
teremtés része vagyok és nem az elbukottak közé tartozom
mert
nincs mit tenni bele kell nyugodni sorsodba fiam mondta Antoine aki
valaha
az apám volt és tüdejének minden vérét kiköpve a hajópadlóra
szenderült
át a másvilágra de ennek is huszonnyolc éve már
ott
tartottam hogy öt esztendeje még volt aki anyának szólított
de
egy vörhenyes nyári napon belesétált a halálba és azóta árva
vagyok
minden nap ott lóg a kötél a nyakamban és nem értem
micsoda
tréfa áldozata vagyok mert ismét földhöz vágott a karmám
álságos
dolog ez hiszen csak én értem és elmagyarázni másnak
nem
tudom és nem is akarom milyen kakaskukorékoláskor lefeküdni
s
várni mikor strázsálnak fejem fölött újra a csillagok és lógatnak
kötéllétrát
de mászni hozzájuk nem tudok halasztódik a csípőműtétem
két
esztendeje már noha én pontosan kiszámoltam ott érjen utol a kaszás
M.
Fehérvári Judit
Debrecen,
2021. március 1.
"... az életemből ami még maradt elrobog mellettem..." - Mennyire így van, kedves Ditta.... @-)
VálaszTörlésÍgy öregszünk ebben a Covid-korban és kórban...
Törlés:( ez most mélyre hatolt bennem.
VálaszTörlésKöszönöm szépen, Szabolcs!
Törlés