Nem is olyan régen történt, hogy a Nap igen nagy erővel szórta a sugarakat. A felhők messze jártak, valahol az óceánok felett, így aztán heteken át nem volt eső az ország délnyugati csücskében. Ott élt a kis Brekkila, a varangyos békalány, aki napok óta nem látott vizet. Kint lakott a faluszéli ház hatalmas kertjében. Jó dolga volt ott, mindig akadt élelem, és szomjas sem volt soha. Ám, most, mindent átírt a szárazság. Szúnyogokat is elvétve lehetett találni, és égetett a Nap, a föld pedig csontkeményre száradt. Testvérei mind át tudtak ugrálni a közeli parkba, ahol volt egy mesterséges tavacska, és ott megfürödtek, ittak, úsztak, de Brekkila nem tarthatott velük. Beteg volt a hátsó lába. Pár napja, éppen a diófán landoló levelibéka legénnyel beszélgetett, amikor Zolika rálépett a lábára. Nem vette észre a kis békalányt. Petrezselyemzöldért kiküldte az édesanyja a kertbe, és amikor hátralépett, megtörtént a baj. Ha látta volna, biztosan bekeni, bekötözi Brekkila lábát, talán még be is viszi a szobába, hogy ápolhassa, de sietett vissza a házba. Sürgős dolga volt, hiszen kezdődött a kedvenc rajzfilmje.
A békalány ismerte Zolikát, tudta, hogy teljesen véletlenül történt minden, nem gondolt rá nehezteléssel. Kiabált is neki, vonszolta is magát a kisfiú után, de az nem vette észre. Sírt a kicsi Brekkila, mert lába közben úgy bedagadt, vérzett, hogy már nem tudott visszamenni a kertbe, pedig ott még a szárazság ellenére is jó világ uralkodott. Öntözni is szoktak a gazdák, és a töklevelek alatt mindig sokáig maradt nedves a talaj, ami jó árnyékot adott. Amikor már elfogyott az árnyék, a szőlőtőkék alatt is kitűnő helyet talált bent a földben. De most bizony bajban volt… Ahogy teltek az órák, egyre éhesebb, szomjasabb lett, és a lába is nagyon fájt. Hiába próbálkozott, nem tudott visszamenni a kertbe, csak a ház előtt levő levendulabokrok alá sikerült elbújnia. Nem volt ereje mélyebbre ásni, már nem reménykedett abban, hogy a testvérei megtalálják. Hangot sem tudott kiadni. Lassan sötétedett, és egyre inkább úgy érezte befejezi a földi életét. Egy nagyon fényes csillagot látott az égen, gondolatban hozzá fohászkodott. „ Ments meg engem kicsi csillag, olyan jó lenne még élni , szúnyogokat, lárvákat falatozni, s inni , inni… esőben ázni és énekelni… „ becsukta a szemét, és arra gondolt, milyen jó volt, amikor még együtt ugráltak a szüleivel, testvéreivel. Egyszer csak érezte a szemhéja mögött, hogy valami nagy fényesség közeledik feléje. Ijedtében erőt vett magán és kinyitotta a szemeit. Ekkor már nem csak látta, de hallotta is, hogy valami zajos dolog közeledik hatalmas fénnyel. Szinte teljesen elvakította, aztán megszűnt a zaj. A fény is kisebb erővel világított, és a házban is kifényesedtek az ablakok. A levendula bokor fölött is volt egy nagy lámpa, azt is felkapcsolták… majd kinyílt a ház ajtaja. Zolika lépett ki, és szaladt oda az apukájához, aki a munkából és vásárlásból érkezett haza. Köszöntötték egymást, majd a kis legény segített neki becipelni a szatyrokat. Egy nagy ásványvizes pakkot is kivettek az autóból. Zolika megfogta a fogantyújánál, de ahogy lépkedett, az elszakadt. Kiesett egy műanyag palack, s olyan nagyot zuhant, hogy el is repedt amikor földet ért… a sok víz meg mind kifolyt, egyenesen a levendulabokor alá… Brekkila pedig kortyolta, kortyolta, és végre a víz lemosta róla a megtelepedett port. Úgy érezte, talán megmenekülhet, mert a víz reményt keltett benne… Zolika eközben mérgelődött saját magára, hogy milyen ügyetlen, de édesapja gyengéden megsimogatta a fejét. „ Ugyan, kisfiam… velem is sokszor előfordul, mert nem mindig tökéletes a ragasztás.„ Ez megnyugtatta a kisfiút, akinek a hatodik osztályos bizonyítványa is kitűnő lett, különösen a biológiát és a földrajzot szerette. Lehajolt a levendulabokorhoz, hogy felszedje a repedt műanyag üveget, és ott, megpillantotta Brekkilát. Azonnal észrevette, hogy beteg a lába. „ Hát te meg hogyan kerültél ide, kicsi béka… ? Jaj de fájhat a lábad, hát ki tette ezt veled? Ráesett valami? Csak nem az ásványvizes palack az oka? No gyere, majd én meggyógyítalak „ Kezébe vette, és bevitte a házba. A kis békalány mondott valamit Zolikának, aki sajnos nem tudott békanyelven, de nem is volt fontos. Tudta ő, mit kell tennie. Szülei segítségét kérve, egy régi akváriumban alakítottak ki neki biztonságos helyet, és gondoskodtak a táplálékáról. Tettek bele egy nagy tálat is, tele vízzel, víz így úszkálhatott, és volt lehetősége ücsörögni a behelyezett növények között. Aludni is tudott a kis barlangban, amit neki épített Zolika az édesapjával, az akvárium közepére. Brekkila nappal aludt, éjjel eszegetett. Nézelődött. Nem félt, tudta, hogyha meggyógyul, visszamehet majd a kertbe… és találkozhat a testvéreivel. Néhány nap múlva, amikor már nem volt dagadt a lába, és a sebek is gyógyulófélben voltak, Zolika szabadon engedte. Vidáman ugrándozva haladt a kert felé… Még visszanézett, és erős berekegéssel megköszönte, hogy meggyógyították, aztán már csak azt lehetett hallani, hogy a diófán levő levelibékával diskuráltak… Valószínűleg arról mesélt Brekkila, hogy hol töltötte az elmúlt néhány napot, meg hogy azért vannak jó emberek, akikre lehet számítani, ha a béka bajban van… A levelibéka is jó hírrel szolgált… mert az égen már tornyosultak a felhők…
2021, december.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése