Szárnyait hátán összezárja,
S imbolygón ballag a vén varjú.
Teszi is ezt oly fontoskodva,
Bár gyakran – túlfeszíti a húrt.
Addig is, míg fúj a hideg szél,
Tehetné szolidan, s szerényen,
Akár az a kis szürke veréb –
Lám, ő sem tart semmire igényt,
Mint ez a nyirkos liget,
Alázattal várja a telet,
És végezetül, akár csak én,
Ki magától értetődőn lép.
Related Post
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése
(
Atom
)
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése