Magamba rejtve is téged féltelek,
nem kell túléljem, és nem kell értened.
Talán a képzelet játszik csak velem,
talán a halál, vagy épp a szerelem.
Magával ragad a magaslat mélye.
Mint darabka cukor olvadó fénye,
végigcsorog egy félérett mosolyon,
hálót sző a szíven, padlón és falon.
Homlokon erről, de túl a lázakon,
eret szakítva süvít át vágyakon.
S míg fel-felpislogó lángokat dalol,
kibomlik halkan a csonka lét alól.
Mint a kisgyerek, gyertyával kezében,
csillagra vadászik, néma sötétben.
Arcod keresem, lépteid a porban,
megérint, lásd, de nem tudom, hogy hol van!
Talán az anyatej üzent rég hadat,
vagy egy örökül fogadott pillanat.
Lánca vagy, lánca... vége-nincs szemeknek,
én már nem tudom, azt hiszem, szeretlek!
Nagyon szép!
VálaszTörlés