Ez már a vég. Most kellene
a múltat visszaálmodni és könnyebb
lábakkal nekivágni ismét.
Ám fáradt vagyok és egyszerűbb
feledni a jegenyék sorát,
kiszellőztetni a múlt emeleteit,
nem festeni többé a sudár nyárfák égig
érő sorait sehova sem. Költségesekké
váltak azok, mik utat mutattak Vácinál
és fényben táncoltak, ha megláttak egy
gyermek csapatot, mert távírók voltak
és zöld gyertyák, zöld máglyák. Homlokuk
falára felfestették a nappalt, hogy térképévé
legyenek az eltévedőknek, képeslapjává
a vándoroknak… És láttak háborúkat…
Összekalapált, foghíjas sorsokat, ha a hatalmas
hóviharok pöttyös függönyei közül
kikandikált kancsallá vált szemük… És
megfoltozták az eltévedt madarak csőreit,
szárnyait, bölcsőként ringatva őket, miközben
birokra keltek a faggyal. Ilyen casus belliben
is eljövend azonban a béke, midőn a tócsák ablakai
tavasszal megindulnak, és Lator szerint ezek a fák
majd újra „valószítlenül ragyognak”, tornyokká lesznek.
Összefűzött országutakká, mi összeköt múltat,
tanyákat, falvakat, városi sugárutakat és a jelen csillaszikrái
jegenyéket ültetnek újra emlékezni őseinkre, s a múltra.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése