Jéga Szabó Ibolya: Idegen város

Kimosom a virágtartó edényeket, lesöpröm a sírkő széleit, csak azért, hogy érezzem a tevékenységem fontosságát. Nem tudok már mit kezdeni az idővel itt. Nézem a neved, szép fényesen ragyog, emlékeim a messzeség ködében, néha egy tárgy, egy jelenet felszínre lök egy hajdani képet, hihetetlen élességgel. Ez minden. Lassan már ötven év, nagy idő. Az esti csend, az otthoni meghittség, a nyáresti békakuruttyolás kellemesebb díszlete emlékeimnek.
A hold ma kerek képét mutatja, meredten bámulom.  Titokzatos vonzalmat érzek iránta, az esti fény különös, túlvilági tájat fest ecsetével, mintha egy fantasztikus film díszletét bámulnám az ablakomon át. Visszatérő álmom jelenik meg, egy idegen város, poros régi utcái, szűk sikátorai. Nincsen számomra egyetlen ismerős háza sem. Hatalmas templomok, szűk kapualjak macskaköves utcák, kis terek, nem tudom, hogy miért koptatom köveit. A nap forrón süt, a levegő remeg tőle. Ismeretlen emberek jönnek, mennek, nem néznek rám.
Elfáradok, ver a víz, mostanában már nem bírom a hőséget. Légszomjam van, csak egy pohár víz kellene, nem számít, ha nem hideg az sem. A sarkon egy kávézó terasza, lerogyok. A fiatal pincér sietve jön, ismerős a gyors járás.  Egykedvűen rám néz, és elsiet az ásványvízért. Döbbenten nézek utána, hisz ez a férjem, a rég halott férjem, fiatalon.  Nem ismert rám!  Sok-sok évtizede nem találkoztunk már, csak én változtam.
- Parancsoljon asszonyom!
- Nem vagyok ismerős magának?
- Nem asszonyom, soha nem láttam – ezzel megfordult, és sietve eltűnt a kávézóban.
Belépek a kávézóba, kutatón végignézek a félhomályos teremben, a pultnál áll és pultos lánnyal nevetgél. Rám néznek, összesúgnak, és tovább kacarásznak. Tehetetlen fájdalom mardossa lelkem, mert a remény, hogy újra találkozunk, hiú ábránd volt csupán, most szertefoszlott. Már nem ismer rám, megöregedtem, ő talán újjászületett, és az emlékei törlődtek, mint mindenkinek. A csalódás letaglózott, reménytelenül vánszorogtam tovább, elhagytam a házakat, egy fákkal övezett sétányra vitt utam. Az állé végén, a távoli messzeségben a lemenő nap fénye erősen világított.
Megkönnyebbülten, könnyedén jártam, már nem gyötört a szomjúság. A világ melyet magam körül éreztem, idegen volt. A mérhetetlen csend megrémített, hisz olyan még nem volt az életemben, hogy ne halljak valami neszt, ha mást nem a saját lélegzésemet. A fény eltűnt, de nem volt sötét, az út végére értem. Leültem egy nagy kőre, és bámultam a csillagtalan eget. Lám itt nap fénye sem kell, hogy lásson az emberfia, de furcsa ez a vidék körülöttem. Mi nem élhetünk nap nélkül, mi a nap gyermekei vagyunk, nélküle nincs életünk. A Föld is csak egy bolyongó hógolyó lenne nélküle. Lehet, hogy már nem is élek, magányos hideg világba értem.
Hátra nyúlok a kő mögé, a táskámat keresem, nincs sehol. Meglepődve látom, hogy egy ismeretlen férfi ül mellettem.
- Isten hozott! Már vártalak.
- Engem? Ismersz?
- Majd rájössz, hogy ismerjük egymást, a beszélgetésünk során. Mert a szemed becsaphat, de a közös emlékeink nem.
- Nekünk vannak közös emlékeink?  Az arcod idegen számomra.
- Csavarogtál mostanában a városban éjszakánként, mert hajdan nagyon szeretted róni az utcákat, főleg eső után. A várkert padjain pihentünk mindig meg.
- Csak fiatal koromban szerettem. Már régóta nem rovom a várost éjszakánként. Egyre ismerősebb vagy a számomra.
- Lehet, hogy elfelejtetted, egyszer egy hétig lecsót ettünk. Reggel megkérdezted mit főzzél, én pedig az mondtam, hogy lecsót.
- Ma is szeretem a lecsót. Már ismerős vagy a számomra.
- Emlékszel, amikor délután átrendezted a kis szobánkat, és amikor éjszaka hazaértem, belefejeltem a szekrénybe. Nem kapcsoltam fel a villanyt, hogy ne ébredjetek fel.
- Már régóta nem rendezgetem át a bútorokat, megöregedtem, már az állandóságot szeretem. Tudom, hogy ki vagy!
- Arra is emlékszel, hogy amikor már nagy beteg voltam és kihívtad az ügyeletes orvost, és az csak hashajtót írt fel. Elmentél az ügyeletes patikába, és a patikus leteremtett érte, te reggelig sírtál, igaz nem a patikus miatt.
- Tudtam én, hogy egyszer el kell jönnöm ebbe az idegen városba, hogy megtaláljalak újra.
- Igen, el kellett jönnöd, mert ez az utad vége. Nem az újrakezdés, és nem is az életünk folytatása. Add a kezed, most már indulhatunk.
Egy hónap múlva a tóparti házra három nyelven kiírták, hogy ez a ház eladó.


Jéga Szabó Ibolya