Az ablak előtt ült hintaszékében, lábain a vénséges kockás takaróval. Fáradt tekintete rezdületlenül figyelte a napfényben úszó tájat. Az ablakkeret úgy vágta ki a láthatót, mint ráma a képet. Kétoldalt nyárfák, alatta a jól ismert szederbokrok, távolabb a csőszkunyhó düledező maradványai, ma már csak a ránőtt repkénytömeget kellett tartania. Előtte húzódott a földút, ami olyan hirtelen bukkant fel a bozótosból, amilyen váratlanul el is tűnt a gesztenyefa lombjai mögött. Verebek nyüzsögtek a porban, harsány csivitelésükkel lépten-nyomon megtörve a biblikus csendet.
Ült hintaszékében, a kockás takaróval. Nézte, az ablak üvegén fontoskodó legyet, lábait összedörzsölve toporgott, forgott, valamit talált, mert, szorgalmasan nyomkodta fejét az üvegre. Mögötte emlékei benépesítették a tájat, hangtalanul vetítette némafilmjeit, amit csak ő láthatott, mert benne volt a vetítőgép. Emlékei végtelen szalagja forgott és ontotta magából azt, ami eltűnt, ami már megérinthetetlen, amire rajta kívül már nem emlékszik senki. Nézett előre, és hallgatta a lelke mélyén zümmögő dalocskát, mindig ugyan azt, a címére már nem emlékezett. Rengeteg éve várt, türelmesen és nem lázadozva, ha lehunyta szemeit, ugyan úgy látta a tájat, ami beleégett emlékezetébe a legapróbb részletekig. Ő már a kép részévé vált az idők folyamán, annyira hozzá tartozott, talán már el sem tudott volna menni. Nem bánta, hiszen mindenkinek kell tartozni valahova- valamihez.
A nap sütött, minden élvezte életbenntartó erejét, nélküle sötét és hideg lenne a világ. Benne sötét volt, és hideg. Rá nem sütött az éltető erő csak egy mécs pislákolt, fénye, gyengeségében felemésztette kevés melegét. Megszokta, talán nem is bírta volna elviselni a mást. Így volt érvényes, nem is próbálta elképzelni másként.
Az ablak előtt ült hintaszékében, lábain a vénséges-kockás takaróval.
Kint feltámadt a szellő, a virágok hajladoztak, a lombok rezgése életre kelteni látszott a mozdulatlan élőket. A mozgó élet lekeveredett a mozdulatlannal, tökéletes egészet alkotva, mert zene sincs csak fortissimóból.
De lehet, hogy a csendes ringatózást az elmúlt és leendő életek tánca teszi, minden él a maga módján és szabályai szerint. Minden örök, és ezen belül állandóan változó, a mozdulatlanság csupán látszólagos. Az örök elmúlás egyszerre létezik az örök feltámadással, az állandó változás a mozdulatlan élet. A leheletkönnyű vibráció a dolgok létező lelkének hangja, azé a megközelíthetetlen csodáé, amit soha senki nem fog megérteni.
De a történéseket nem megérteni, hanem megélni kell, hogy érthetné meg a mindent a semmi. A világ, az élet tárgyaiként szemlélhető, a kellékeknek sosincs tevőleges közük a darabhoz, a téma, a statisztériától független. Az örök állandóság érinthetetlen, mert a maga tökéletességében követhetetlen. Ez, az eseménydús eseménytelenség felőrli az időt, az meg mindent, ami él. Nem az a baj, hogy kicsi, az a baj, hogy nagyon az, és ekkorának nincs, hogy beleszólnia. Csak nézhet ki az ablakon, élvezheti, hogy a látottakhoz semmi köze. Kárpótlásul felelőssége sincs. A misztifikált, túlértékelt létezéstudat merő önvédelem. De mi ellen. Az elmúlás ellen? Eleve bukásra ítélt reménykedés. Az egésznek legfeljebb mulandóságában van az értelme. Elviselni, a remény segít .A „Csalfa-vak remény”.
Az ablak előtt ült hintaszékében… Kiürült lelkében csak verebek csiripeltek, a kockás takaró melegében jól érezte magát. Az ablakkeretben állt az állandóság képe, mindaz, amihez köze lehetett. De ez csak a látszat, mert nélküle ment minden, ő nézhette. Kirekesztett nézőként, csendben, mert nincs sem joga, sem lehetősége megzavarni azt, ami tökéletes.
Az ablak előtt ült a hintaszékében…
Ült hintaszékében, a kockás takaróval. Nézte, az ablak üvegén fontoskodó legyet, lábait összedörzsölve toporgott, forgott, valamit talált, mert, szorgalmasan nyomkodta fejét az üvegre. Mögötte emlékei benépesítették a tájat, hangtalanul vetítette némafilmjeit, amit csak ő láthatott, mert benne volt a vetítőgép. Emlékei végtelen szalagja forgott és ontotta magából azt, ami eltűnt, ami már megérinthetetlen, amire rajta kívül már nem emlékszik senki. Nézett előre, és hallgatta a lelke mélyén zümmögő dalocskát, mindig ugyan azt, a címére már nem emlékezett. Rengeteg éve várt, türelmesen és nem lázadozva, ha lehunyta szemeit, ugyan úgy látta a tájat, ami beleégett emlékezetébe a legapróbb részletekig. Ő már a kép részévé vált az idők folyamán, annyira hozzá tartozott, talán már el sem tudott volna menni. Nem bánta, hiszen mindenkinek kell tartozni valahova- valamihez.
A nap sütött, minden élvezte életbenntartó erejét, nélküle sötét és hideg lenne a világ. Benne sötét volt, és hideg. Rá nem sütött az éltető erő csak egy mécs pislákolt, fénye, gyengeségében felemésztette kevés melegét. Megszokta, talán nem is bírta volna elviselni a mást. Így volt érvényes, nem is próbálta elképzelni másként.
Az ablak előtt ült hintaszékében, lábain a vénséges-kockás takaróval.
Kint feltámadt a szellő, a virágok hajladoztak, a lombok rezgése életre kelteni látszott a mozdulatlan élőket. A mozgó élet lekeveredett a mozdulatlannal, tökéletes egészet alkotva, mert zene sincs csak fortissimóból.
De lehet, hogy a csendes ringatózást az elmúlt és leendő életek tánca teszi, minden él a maga módján és szabályai szerint. Minden örök, és ezen belül állandóan változó, a mozdulatlanság csupán látszólagos. Az örök elmúlás egyszerre létezik az örök feltámadással, az állandó változás a mozdulatlan élet. A leheletkönnyű vibráció a dolgok létező lelkének hangja, azé a megközelíthetetlen csodáé, amit soha senki nem fog megérteni.
De a történéseket nem megérteni, hanem megélni kell, hogy érthetné meg a mindent a semmi. A világ, az élet tárgyaiként szemlélhető, a kellékeknek sosincs tevőleges közük a darabhoz, a téma, a statisztériától független. Az örök állandóság érinthetetlen, mert a maga tökéletességében követhetetlen. Ez, az eseménydús eseménytelenség felőrli az időt, az meg mindent, ami él. Nem az a baj, hogy kicsi, az a baj, hogy nagyon az, és ekkorának nincs, hogy beleszólnia. Csak nézhet ki az ablakon, élvezheti, hogy a látottakhoz semmi köze. Kárpótlásul felelőssége sincs. A misztifikált, túlértékelt létezéstudat merő önvédelem. De mi ellen. Az elmúlás ellen? Eleve bukásra ítélt reménykedés. Az egésznek legfeljebb mulandóságában van az értelme. Elviselni, a remény segít .A „Csalfa-vak remény”.
Az ablak előtt ült hintaszékében… Kiürült lelkében csak verebek csiripeltek, a kockás takaró melegében jól érezte magát. Az ablakkeretben állt az állandóság képe, mindaz, amihez köze lehetett. De ez csak a látszat, mert nélküle ment minden, ő nézhette. Kirekesztett nézőként, csendben, mert nincs sem joga, sem lehetősége megzavarni azt, ami tökéletes.
Az ablak előtt ült a hintaszékében…
Kép: Kapolyi György Állapot című tusrajza
Gyönyörű írás kedves Gyuri. Lélekemelő.
VálaszTörlésNagyon köszönöm a véleményedet, örülök neki.
VálaszTörlésgyuri