Folinek Magdolna: Ráncokból kiégetett szólam

Már minden igaz szót fojt
ez a fásult álarc,
mely alatt a szív megszakad
s benne kivénült hajtások görnyednek,a romok alatt.

Már fáj minden elzárt sóhaj
melyben gomolyog a fásult avar,
hol a leveleken szakad könnypatak
kinyílt tájai már csak a reménynek adnak tavat.

Már minden fényt átrágott
a fákról csüngő alkonyat,
s benne már csak az ég hasítja
a tudattalan boldogan suhanó madarakat.

Már csak merengő folyókon lép az elmúlt
nyárba hamuvá forrázott szél,a fű alatt,
s benne nyirkos dohos szólamot
egy csepp villanással az emlék vés vájatokat.

Már minden álarcon rajzolódik a ráncoknak hangja
mély barázdát kong a valaha volt boldog tavasz,
s harsonába fúj a mélyről felhangzó őszinte szív
ki nem élt sóhaja.