Kőhalmi Levente: Cikázó nyilak

Újra kell tanulnom e világot,

újra kell tanulnom állni, járni.

Ismernem kell évezres átkot,

hogy tüzét képes legyek vigyázni.

Ülj mellém, névtelen kedvesem,

gyönyörödre szemeimmel vágyom,

álomkönny csordul kedvesen,

darabokra hullt ez álom.

Légy ölelő, védelmező váram,

lehetnél megértő, angyali álmom,

légy pihentető szűzarany ágyam!

Magam sem tudom már, mire kell vágynom.

Lázasan várom, remélem, megérem,

mint fuldoklón első levegő,

tébolyodom, talán majd megértem,

maró gúnya miért oly megvető.

Hörögve nevető önmagam elé vetem testem.

Élvezem! Nyílik a hús, s az inak,

bensőmben érzem, mily fennkölt mit tettem,

s gondjaim már csak cikázó nyilak.