A fiú korán elhagyta a szülői házat, mert mindenáron önálló akart lenni. Tudatosan építette fel az eljövendő életét. Szeretett volna állatokkal foglalkozni, de eladta magát a jövedelmező pénzszerzés oltárán. Szépen haladt előre a jobblét lépcsőjén. Alig volt huszonöt, már ott állt a háza előtt a kocsija, élvezte berendezett otthona kényelmét. Amikor elért egy szintet, egy új hobbinak kezdte szentelni az életét, éspedig a kütyügyűjtésnek. Szerette magát körülvenni e legújabb technikai csodákkal, nem számított az ára, vagy a felhasználhatóságának az észszerűsége. Boldognak érezte magát a magánbirodalmában. Ritkán engedett be ebbe a zárt világba idegent. Nem találta meg a másik felét, de valahogy már nem is vágyott rá. Szeretett egyedül, rázáródtak a falak. Egy idő után azonban kiüresedett, nem találta a helyét, már nem jelentettek örömet az új technikai bigyók, a régieket is egyre ritkábban használta. Csak lézengett, vegetált, mint egy partra vetett hal. Egyik nap eszébe jutott, hogy gyerekkorában mennyire szeretett biciklizni. Felkerekedett hát és vett egy kerékpárcsodát. Ez már kicsit másként működött mind a régkor campingcajgája. Napokba tellett, amíg mindent funkciót kisilabizált, de egyre jobban összemelegedtek. Már ott tartott, hogy munkába is ezzel tekert.
Egyik pénteken nagy elhatározásra jutott, a hétvégét kerékpár túrával tölti el. Felszerelkezett: bicajos ruha, sisak, térd- és könyökvédő, fejlámpa, akciókamera, kis utánfutó a sátornak és egyéb kellékeknek, megfelelő mennyiségű elemózsia és energiaital, valamint természetesen GPS. Szombaton, kora hajnalban nekiindult a nagy kalandnak. Nem volt határozott útvonala, csak belevetette magát a vakvilágba. Nem aggódott, hogy eltéved a helymeghatározó majd hazavezeti – gondolta−.
Nagyon szépen haladt, nagyokat harapott a friss levegőbe, élvezte a mellette elsuhanó tájat. Csak tekert rendületlenül, még falatozni is elfelejtett. De a reggeli kis kerekezések úgy tűnik kevésnek bizonyultak, mert, ahogy a Nap lebukni készült a horizont mögött, egyre jobban elfáradt és már úgy érezte, hogy teljesen elkészült az erejével. Éppen elhatározta, hogy mára elég lesz és leszállni készült a járgányról, amikor az első kerék hatalmasat robbant és átbucskázva a kormányon, elterült a földön. Szerencsére nagyobb baja nem történt, csak egy kicsit sántikált, ahogy leverte magáról a port. De a csodagép első kereke tropára ment. Erre a váratlan dologra nem készült fel, álmában sem gondolta, hogy ilyen megtörténhet vele. Körülnézett. Egy völgy terült el előtte. Úgy gondolta, hogy a közeli kis erdős rész alkalmas lesz az éjszakai sátorverésre. Viharverten elindult a kiszemelt irányba. Ahogy kereste az alkalmas helyet, a fák között megpillantott valami fényt, ösztönösen elindult hát arra. Egy kis tisztásra érkezett, ahol egy ember a tábortüzének zsarátnokait piszkálta, hogy jobban felszítsa a tűzet. Háttal állt a jövevénynek, mégis ő szólalt meg először:
− Üdvözölöm, jöjjön közelebb, melegedjen meg, már hűvösek az éjszakák.
A férfi egy ideig csak állt, aztán csak közelebb jött és végre fogadta a köszönést.
−Tudja, innen pont láttam a kis balesetét, és gondoltam, hogy idetalál – folytatta a vendéglátó. Leültek a tűz mellé és egy időre a csendé lett a főszerep. A szerteugráló szikrák hangja, tücsökciripelés és a rájuk boruló csillagos ég lettek az őket körülvevő díszletek. A lobogó tűz fényénél jobban szemügyre tudta venni a tűz tulajdonosát: napcserzette bőr, kényelmesnek látszó öltözet, cowboykalap, túrabakancs jellemezték. Olyan ismerősnek tűnt, különösen a szemei, de nem tudta hova tenni.
Lassan indult a beszélgetés.
−Milyen szerencse, hogy itt találtam, legalább lesz hol meghúznom magam éjszakára.
−Szívesen látom…
−Maga is kirándult errefelé?
−Nem barátom, nekem ma ez az otthonom…
−Ezt meg, hogy érti?
−Ahogy mondtam…Én, állandóan úton vagyok, mindenem elfér egy hátizsákban.
−De hát, csak van valahol, ahova hazatérhet?
−Valaha volt, de már nincs…Akármerre megyek, mindenütt van hol álomra hajtani a fejemet.
−És miből él?
−Szorgalmas két kézre mindenütt szükség van…
−És, hogyan tájékozódik?
−A csillagok mindig megmutatják az utat…
Egy kicsit dicsekedni akart, hogy ő hogyan fog majd visszatérni az otthonába, de ahogy elővette a csodaműszerét, látta, hogy az rakoncátlankodik és nem hajlandó semmit sem megmutatni a tudományából. Így gyorsan visszatette.
Mintha enyhe mosolyt látott volna a férfi arcán. Egy ideig nem szóltak egymáshoz, de csak nem hagyták békén az előtolakodó kérdések:
−És honnan tájékozódik a világ dolgairól? Néz néha híradót?
−Ami fontos nekem a világ dolgaiból, azt megtudom az emberektől, a találkozásaim során. Néha kéretlenül is dől belőlük a szó, sokan egy csomó felesleges dolgot tárolnak a fejükben.
−Nem hiányzik más emberek társasága?
−Nekem az elég amennyit ad a sors nekem, nem vágyom többre. Higgye el, hogy néha többre becsülök egy szélben lengedező virágot, vagy szívesebben elbeszélgetek az állatokkal, mint az emberekkel.
−Ezt, mondjuk megértem…-dünnyögte az orra alá.
Ennél a pontnál úgy érezte, hogy nincs több helye a szónak. Fáradt is volt az egész napos tekeréstől, így hát előkotorta a hálózsákját és belegubódzkodott. Mielőtt még álomra záródtak volna a szempillái, félálomban még megszólalt:
−Örülök, hogy megismertem és a véletlen ide sodort…
−Barátom, nincsenek véletlenek…- hallotta még távolról és mély álomba zuhant.
Reggel nehezen ébredt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd körülnézett. A tűz még halványan pislákolt, de a férfinek már hűlt helye volt. Lassan összepakolt, a meleget kihasználva forralt egy kis vizet és ivott egy teát. Ekkor vette észre, hogy a csodabicajnak semmi baja. Elgondolkodott, hogy a férfi javíthatta meg, vagy ez az egész meg sem történt vele? Bekapcsolta a GPS-t, működött! Hazafelé vette az irányt.
A kaland után a kerékpár a tárolóba kötött ki a többi rég elfeledett porosodottak között. A történés valahová a nem fontosak polcára került.
Évek teltek el, visszasüppedve a mindennapok sivárságába. Egy nap megmagyarázhatatlan dolog történt. Nem tudta, hogy milyen ötlettől vezérelve, de elkezdett megválni az eddig szeretett dolgaitól. Egyre nagyobb lendülettel kezdte felszámolni az eddigi életét. Észbe sem kapott és már semmije sem volt. Úgy érezte magát, mint egy patak, amelyet eltorlaszolt egy hatalmas szikla és most valami jótét lélek elgörgette ezt az akadályt. Határtalan szabadság szakadt ki belőle, elindult és még csak vissza sem nézett. Könnyűek voltak a léptei, úgy érezte, hogy a világ végére is képes lenne elmenni. Csak vándorolt, haladt valami ismeretlen cél felé.
Eljött az a pillanat, amely után már nem számolta a napokat, az idő elveszítette jelentőségét.
Szép őszi nap volt, amikor az alkonyat egy erdei tisztáson érte utol. Összegyűjtötte a környékről a letöredezett száraz ágakat és tüzet gyújtott. Szerette hallgatni, ahogy a pattogó fadarabok átadják magukat a tűznek, és meleggé, fénnyé átalakulva iramodnak az ég felé. Ahogy a közeli domb felé nézett, egy kerékpáros sziluettje tűnt fel. A mozdulatain már látszott a fáradság…
Elmosolyodott…
Egyik pénteken nagy elhatározásra jutott, a hétvégét kerékpár túrával tölti el. Felszerelkezett: bicajos ruha, sisak, térd- és könyökvédő, fejlámpa, akciókamera, kis utánfutó a sátornak és egyéb kellékeknek, megfelelő mennyiségű elemózsia és energiaital, valamint természetesen GPS. Szombaton, kora hajnalban nekiindult a nagy kalandnak. Nem volt határozott útvonala, csak belevetette magát a vakvilágba. Nem aggódott, hogy eltéved a helymeghatározó majd hazavezeti – gondolta−.
Nagyon szépen haladt, nagyokat harapott a friss levegőbe, élvezte a mellette elsuhanó tájat. Csak tekert rendületlenül, még falatozni is elfelejtett. De a reggeli kis kerekezések úgy tűnik kevésnek bizonyultak, mert, ahogy a Nap lebukni készült a horizont mögött, egyre jobban elfáradt és már úgy érezte, hogy teljesen elkészült az erejével. Éppen elhatározta, hogy mára elég lesz és leszállni készült a járgányról, amikor az első kerék hatalmasat robbant és átbucskázva a kormányon, elterült a földön. Szerencsére nagyobb baja nem történt, csak egy kicsit sántikált, ahogy leverte magáról a port. De a csodagép első kereke tropára ment. Erre a váratlan dologra nem készült fel, álmában sem gondolta, hogy ilyen megtörténhet vele. Körülnézett. Egy völgy terült el előtte. Úgy gondolta, hogy a közeli kis erdős rész alkalmas lesz az éjszakai sátorverésre. Viharverten elindult a kiszemelt irányba. Ahogy kereste az alkalmas helyet, a fák között megpillantott valami fényt, ösztönösen elindult hát arra. Egy kis tisztásra érkezett, ahol egy ember a tábortüzének zsarátnokait piszkálta, hogy jobban felszítsa a tűzet. Háttal állt a jövevénynek, mégis ő szólalt meg először:
− Üdvözölöm, jöjjön közelebb, melegedjen meg, már hűvösek az éjszakák.
A férfi egy ideig csak állt, aztán csak közelebb jött és végre fogadta a köszönést.
−Tudja, innen pont láttam a kis balesetét, és gondoltam, hogy idetalál – folytatta a vendéglátó. Leültek a tűz mellé és egy időre a csendé lett a főszerep. A szerteugráló szikrák hangja, tücsökciripelés és a rájuk boruló csillagos ég lettek az őket körülvevő díszletek. A lobogó tűz fényénél jobban szemügyre tudta venni a tűz tulajdonosát: napcserzette bőr, kényelmesnek látszó öltözet, cowboykalap, túrabakancs jellemezték. Olyan ismerősnek tűnt, különösen a szemei, de nem tudta hova tenni.
Lassan indult a beszélgetés.
−Milyen szerencse, hogy itt találtam, legalább lesz hol meghúznom magam éjszakára.
−Szívesen látom…
−Maga is kirándult errefelé?
−Nem barátom, nekem ma ez az otthonom…
−Ezt meg, hogy érti?
−Ahogy mondtam…Én, állandóan úton vagyok, mindenem elfér egy hátizsákban.
−De hát, csak van valahol, ahova hazatérhet?
−Valaha volt, de már nincs…Akármerre megyek, mindenütt van hol álomra hajtani a fejemet.
−És miből él?
−Szorgalmas két kézre mindenütt szükség van…
−És, hogyan tájékozódik?
−A csillagok mindig megmutatják az utat…
Egy kicsit dicsekedni akart, hogy ő hogyan fog majd visszatérni az otthonába, de ahogy elővette a csodaműszerét, látta, hogy az rakoncátlankodik és nem hajlandó semmit sem megmutatni a tudományából. Így gyorsan visszatette.
Mintha enyhe mosolyt látott volna a férfi arcán. Egy ideig nem szóltak egymáshoz, de csak nem hagyták békén az előtolakodó kérdések:
−És honnan tájékozódik a világ dolgairól? Néz néha híradót?
−Ami fontos nekem a világ dolgaiból, azt megtudom az emberektől, a találkozásaim során. Néha kéretlenül is dől belőlük a szó, sokan egy csomó felesleges dolgot tárolnak a fejükben.
−Nem hiányzik más emberek társasága?
−Nekem az elég amennyit ad a sors nekem, nem vágyom többre. Higgye el, hogy néha többre becsülök egy szélben lengedező virágot, vagy szívesebben elbeszélgetek az állatokkal, mint az emberekkel.
−Ezt, mondjuk megértem…-dünnyögte az orra alá.
Ennél a pontnál úgy érezte, hogy nincs több helye a szónak. Fáradt is volt az egész napos tekeréstől, így hát előkotorta a hálózsákját és belegubódzkodott. Mielőtt még álomra záródtak volna a szempillái, félálomban még megszólalt:
−Örülök, hogy megismertem és a véletlen ide sodort…
−Barátom, nincsenek véletlenek…- hallotta még távolról és mély álomba zuhant.
Reggel nehezen ébredt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd körülnézett. A tűz még halványan pislákolt, de a férfinek már hűlt helye volt. Lassan összepakolt, a meleget kihasználva forralt egy kis vizet és ivott egy teát. Ekkor vette észre, hogy a csodabicajnak semmi baja. Elgondolkodott, hogy a férfi javíthatta meg, vagy ez az egész meg sem történt vele? Bekapcsolta a GPS-t, működött! Hazafelé vette az irányt.
A kaland után a kerékpár a tárolóba kötött ki a többi rég elfeledett porosodottak között. A történés valahová a nem fontosak polcára került.
Évek teltek el, visszasüppedve a mindennapok sivárságába. Egy nap megmagyarázhatatlan dolog történt. Nem tudta, hogy milyen ötlettől vezérelve, de elkezdett megválni az eddig szeretett dolgaitól. Egyre nagyobb lendülettel kezdte felszámolni az eddigi életét. Észbe sem kapott és már semmije sem volt. Úgy érezte magát, mint egy patak, amelyet eltorlaszolt egy hatalmas szikla és most valami jótét lélek elgörgette ezt az akadályt. Határtalan szabadság szakadt ki belőle, elindult és még csak vissza sem nézett. Könnyűek voltak a léptei, úgy érezte, hogy a világ végére is képes lenne elmenni. Csak vándorolt, haladt valami ismeretlen cél felé.
Eljött az a pillanat, amely után már nem számolta a napokat, az idő elveszítette jelentőségét.
Szép őszi nap volt, amikor az alkonyat egy erdei tisztáson érte utol. Összegyűjtötte a környékről a letöredezett száraz ágakat és tüzet gyújtott. Szerette hallgatni, ahogy a pattogó fadarabok átadják magukat a tűznek, és meleggé, fénnyé átalakulva iramodnak az ég felé. Ahogy a közeli domb felé nézett, egy kerékpáros sziluettje tűnt fel. A mozdulatain már látszott a fáradság…
Elmosolyodott…
Hát tudod...
VálaszTörlésNagyon sajnáltam volna, ha nem olvasom írásodat.
Meghökkentő, megmozgatta a fantáziámat, izgalmas, és tanulságos. Jól megjelenítetted azt a valóságot, amire sok ember nem figyel, pont a lényegre, és ahelyett, hogy magába nézne, másokat okol monotonná kopott életéért.
Remek írás.
gyuri