Markovic Radmila: Bölcs az öregkor?

Amikor szakadék szélén forog a világmindenség,
nincs kapaszkodó, és hirtelen pimaszul elfogy a lég,
vonatfütty és kerekek zakatolnak, dobhártya hasad,
kicsúszik a talaj a lábam alól, a szem felakad.

Váltakozó életem csontig táplálkozik belőlem,
nem kímél, nem sajnál, nem mond semmit és nem kérdez,
elveszi tőlem azt, ami nem felesleges, ami kell nekem.
Harcolok vagy karbatett kézzel várok: egyre megy.

Hol van az a bölcs öregkor?  Engem az öregkor taglózott le.
A bölcsességgel elkerültük egymást valamelyik ösvényen.
.   
 A mikor, miért, meddig még kérdések zömét átléptem.
Töprengek. Egyetlen éjszakán kialudt lelkem fénye?
Valaki árulja el, szeretteim tekintetében
 miért bujkál a féltelek, pedig értük én rettegek.

Megettem a kenyerem javát, ahogy elrendeltetett,
és én még mindég nem értem, mi volt a küldetésem, de
lehető leghalkabban élvezem maradék életem.
Fogadja szeretetem, akit szívemmel megérintek.