Álmom éjféli homálymezején
egy igaz-bús, csalóka helyen
találtam hirtelenjében magam.
Az igazbúság sejtelmes leplén
régselymű vígság tört át s ebben
a percben én is átalakultam.
Más lett egyre csak az alakom,
a perc is végül plecsni lett:
órákká lobbant gyorsan.
Az órák-födte fércablakon
valamely én kitekintett,
s egy tárgyat látott nyomban.
A tárgy formája szilárdnak
tetszett, majd rögvest mássá gyúlt,
s engem bűvölt alakváltozása.
Nem tudtam nevét a Tárgynak,
(mi benne jelen s nem a múlt)
nem jövő körülhatároltsága.
Felhő kékjét kémlelő pillantásom
más fény tekintetévé vedlett át,
e képzet is izzó létezővé fúlt.
Az égség olyan dús volt, mint egy álom,
s társvilágok legeként fájt tovább.
(A három pontra szemernyi kérdés sújt)
Az álom is más álomnak
adta át lila leplű trónját,
majd kinyílt szem szürkeségévé lett.
Újba halkul át a holnap,
hol végek körzik át a forrást:
szendergőzként rian a képzelet.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése