Tomor Gábor: Berci és a demokrácia

Annak idején, az első magyar részvételű űrutazás után terjedt el a vicc, nyilván nem véletlenül. „Mi a különbség Farkas Berci és Carter között? (Itt az akkori, 39. amerikai elnökre utaltak.) A helyes válasz ez volt: Carter egy amerikai jenki, Berci meg már a könyökünkön jön ki.”

Ezernyi kijelentés között a könyökünkön jött ki az elmúlt évtizedekben többek közt az is: a demokráciát tanulni kell. Most már, hogy a demokráciát nemcsak tanulhatjuk, hanem intenzívebb megélésére is mód van, mintha nem lennénk vele eléggé elégedettek. Talán a mibenlétével nehéz megbarátkozni.

Ezúttal nem az általános társadalmi rend liberális vagy illiberális változatai közötti különbségtételre, illetve „elfajulásukra” gondolok, hanem a munkahelyeken megvalósuló formákra. 

Egy ízben, átszervezés során „eszméket” cserélve, valamely elhatározás kapcsán a hiányzó demokratikus elemet emlegette valaki. Felmerülhetett a kérdés: talán szavazni kellene arról, hogy melyik munkatárs tevékenysége illeszkedik jobban vagy kevésbé a vállalati „gépezetbe”? Netán a beosztottak mérlegeljenek minden részfeladatot, s eszerint ajánlják fel a főnöknek, hogy esetleg el is végezhetik azt? 

Azért a legtöbben eljutnak addig a gondolatig, hogy a szigorúan vett munkahelyi hierarchiában a döntések, a feladatok kiadása, majd az értékelés a vezetők megkövetelhető, át nem ruházható felelőssége. (Ami persze nem jelenti azt, hogy például az átszervezés lehetőségével nem éltek vissza esetenként, ha mondjuk valakiktől megszabadulni szerettek volna.)

Nemrég elhunyt kiváló írónk, Esterházy Péter nyilatkozta egyszer: „Nem kéne a demokráciától olyan sokat várni. Magunktól kellene többet várni.”

Ez utóbbi mondat, bizony, hol van még attól, hogy a könyökünkön jönne már ki!

A kép címe: Szembesülés; Dávid Lehel festménye.