Ha elmegyek, hátra nézek,
integethetsz, én is intek.
Hazajáró lélek -
néha visszatérek
otthonomba még...
Felkeresem, kit szerettem,
tovább élek verseimben.
Dúdolok a dalban,
hűvös hajnali harmatban.
Távoli csillagban hunyorgok,..
szelíd széllel sóhajtok.
Bekopogok éjjel
ablakodon én -
emlékezz, ne félj!.
Lelkem halhatatlan,
ott lakom a napkorongban...
Megidézhetsz halkan,
eljövök hozzád..
Nyári napsugárban
ragyogok feléd,
virágillatokkal köszöntelek még.
Eltűnök a ködben,
langyos esőcseppben
földbe csurgok mélyen,
nem halok meg végleg,
a szeretet éltet.- vegetatív lélek.
Csírázó magokban - fában,
virágokban - visszatérek,
Míg gondolsz rám,
addig élek - integethetsz,
én is intek, rád tekintek
az éterből - én.
Tóth Árpád lánya, a szintén költő Eszter, aki utolsó könyve írásakor halt meg, a vékony kötetnek már kezdetben ezt a címet adta: Hol töltjük az örökkévalóságot? Minap értesültem e tényről Gergely Ágnes portrékötetét olvasván, a könyvet magam sem olvastam még. És te, kedves Sarolta, egy versben leírod ezt a majdani jövőt, amiről töprenghet mindenki, nemcsak a költők... Mily igaz a megjegyzés: "Míg gondolsz rám, addig élek ... én." :)
VálaszTörlés