Markovity Radmila: Gyermekkori emlékeim

Nevelőapám meggyilkolása után az anyám állandóan sírt, de nem csak ő, hanem a kisöcsém is, aki a temetés után három hónapra született. Szép kisbaba volt, de csak sírt, sírt az anyámmal egyetemben. 

  Abban az időben alacsony, masszív, fából készült babakocsik voltak, Arra kértem az anyámat, engedje meg nekem, majd én tologatom a testvérkét, akkor hallgatni fog. Megkaptam anyánk engedélyét a kisbaba tologatására. Ha tudta volna, mi jár a fejemben, biztos megdorgál, meg az utcára  sem enged ki. Ugyanis az sem volt ám mindegy, milyen tempóban haladok a babakocsival, így elhatároztam,  elmegyek a Nagyhegynek nevezett dombra, és onnan ereszkedek le a kisöcsémmel. Úgy is lett. Én ráfeküdtem a kocsira, kezemmel irányítottam, csak úgy porzott az út utánunk, és nem képletesen, hanem valóban, mert a kocsiúton vastagon állt mindig a por. Tibike, az öcskös nagyokat nevetett. Tetszett neki a száguldás. Jó darabig így kocsikáztunk. Mikor meguntam, akkorra ő is megnyugodott, és hazamentünk. Anyánk mikor meglátta, hogyan néz ki a babakocsi, megjegyezte :” Uram Isten,  milyen poros lett ez a babakocsi !”

“ Jé, tényleg”-  válaszoltam én

./.

Ahol albérletben laktunk, a házigazdáéknak volt egy fiuk, aki tőlem öt-hat évvel idősebb volt, Rikinek hívták. Nagyon szerettük egymást. Sokat játszottunk együtt. Bevett engem még a focicsapatba is, és megparancsolta a fiúknak, velem nem szabad durván játszani. Télen  beosztotta az utcabeli fiúkat,  húzgáljanak a szánkómon, ugyanis én voltam az egyetlen lány az utcában. 

Egy alkalommal nagyon nagy bajt csináltunk. Riki valahol talált puskagolyókat, aminek mi igazán megörültünk, mert a parittyánkba jobban beleillett, mint a göröngy. Azért sejtettük, tiltott dologgal parittyázunk, mert elbújtunk a kiskonyha mögötti falnál, ami közel volt az utcai kerítéshez. Elsőnek Riki célozta meg a szomszéd falát, akkorát dörrent a golyó, hogy ijedten ugrottunk fel. Nekem Riki azt parancsolta: szaladjunk be a szobába, bújjunk el az ágy alá. Meg ne mondjam senkinek, mi lőttünk, mert akkor elvisznek bennünket a csendőrök. A szót tett követte. Nem is lett volna ebből nagyobb baj, ha a csendőrök nem éppen akkor haladtak volna el az utcán a ház előtt.

Ebből arra a következtetésre jutottak: valaki rájuk lőtt. Bejöttek a házba, kérdezősködtek. Persze mi is sorba kerültünk. Még pénzt is kínált nekem a csendőr bácsi, csak mondjam meg, honnan lőttek. Én váltig azt hajtogattam: úgy hallatszott, mintha itt lőttek volna, de én nem láttam semmit.

Riki másnap az iskolából sírva jött haza. Oda is utána mentek a csendőrök, és ott bevallotta: mi voltunk. Csak az a baj, nem egyedül jött haza, hanem a csendőrök kíséretében. Riki, megmondta, illetve elmesélte az igazat. Most rajtam volt a sor. Nekem is el kellett mesélnem hogyan örültünk a vasnak, megmutattam hova lőtt Riki. Erre odafordult a csendőr hozzám:: “Úgy hallatszott, ugye?” Én nem feleltem semmit, csak az anyám szoknyája mögé bújtam.

Mikor elmentek a csendőrök, nekiestem kis buta fejemmel Rikinek, a miért árulkodott. Jól összevesztünk, nem tudtam milyen csúnya dolgot vágjak a fejéhez, hát azt mondtam neki, még a temetésére sem megyek el.

Mennyire igazam lett. Rikiből áldott jó ember lett. Nem tudom már miért, de tényleg nem voltam a temetésén, pedig utolsó útjára, biztos elkísértem volna, megadva Neki a végtiszteletet.

./.

Valamiért megsértett Gombár Feri, aki az utca végén lakott. Mondtam én Rikinek.

--Bizony akár hogyan is, de megverem Ferit 

   Riki jót nevetett rajtam, nem csoda, mert Ferinek még a válláig sem értem fel, meg jóval erősebb, idősebb volt.

- Na, te ne röhögj! Tudod hogyan lesz ? Te mivel idősebb vagy, erősebb vagy mint Feri, ezért, ha erre jön, te lefogod, én meg pofozom.

--Hogy neked mit ki nem ad az eszed ! Nekem ez nem tetszik.

--Nekem se, de kapja meg ami jár neki.

  Nem sokáig kellett várakoznunk, mert Ferinek minden nap nem egyszer kellett elmenni a házunk előtt.

Minden a terv szerint történt. Pofoztam Ferit, mire Riki megszólalt.

--Hagyd abba ! Elég !

Leálltam a pofozással. Feri nem valami kedvesen nézett rám.

--Te kis vakarcs. Még találkozunk, de csak mi ketten.

--Meg ne próbáld, mert akkor én pofozlak meg. Még a szúnyogcsípés is nagyobb volt, mint azok a pofonok, amiket most kaptál.

--Igazad van, nem a pofonok fájtak, bár a szúnyogcsípéstől jobban éreztem őket, hanem állandóan együtt játszunk, most meg nekem estetek.

Felébredt a lelkiismeretem. Oda álltam Feri elé, és azt mondtam neki

--Tudod mit, add vissza a pofonokat, meg aki énrám haragszik, kutyaszarral marakszik.

  Riki csodálkozva várakozott, mi lesz most, mert ha Feri pofon vág, hát én biztos hanyatt esek. Határozottan álltam előtte, egyenesen a szemébe nézve.

--Eredj már az utamból, mert sietek. Nincs harag, de többet ne kakaskodj.

Különben kutyaszarral marakodj te, mert te haragudtál énrám.

--Tűnj innen, mert megfogatlak megint Rikivel.

--Hagyjatok ki most már engem a vitátokból, azt sem tudom mi a bajotok

egymással.

--Semmi- mondtuk egyszerre.