Kapolyi Noémi: Az áldás

Debóra a szobájában állt és várt. Nemsokára itt lesz az Atya-gondolta- és megáldja a házat.

Keze a zöldre pácolt íróasztalkán matatott és ő csak úgy révedezett. Aztán egészen kizökkent amikor rátört a felismerés, hogy a gyerekkori szobájában ácsorog.

-Te merre vagy?-kérdezte hirtelen a férjét.

-Kijöttem- hallatszott a háta mögül.

Debóra megfordult és lenézett az emelet magasan lévő nyitott ablakon, valóban a hátsó kertben nézelődött, úgy tűnt, talán gondolkozik.

-De hát itt kellenél- szólalt meg bosszankodva Debóra.

Szinte be sem fejezhette a mondandóját, mert nyílt a szobaajtó és belépett az Atya. 

Mögötte más emberek is érkeztek, de csupa ismeretlen arc volt a számára, bár, mintha ők egymást kimondatlanul ismerték volna már.

Krémszín, és kávébarna elegáns kabátjaik hajtókái alól kivillantak selymesen fénylő blúzaik,  csendesen, jól öltözötten álltak, és láthatóan az Atyát várták.

Debóra köszönni akart de aztán nem tette, mert figyelemre sem méltatták. 

Néha egymásra néztek, valaki a másikhoz simult, mintha felvillant volna egy-egy mosoly- vélekedett Debóra- de aztán látta, hogy semmilyen érzelem nem suhan át az arcokon, egyszerűen akkor is látszanak a széles fogaik amikor kicsit nyitva van a szájuk.

Végül az Atyára siklott a tekintete.

Húsos arcú, apró szemű ember volt, szó nélkül mormogott valamit, a kezét éppen csak meglóbálta, mint aki szentelt vizet hint, ám Debóra nem látott semmit, majd gyorsan hozzá lépett és színlelt kenetteljességgel bejelentette:

-Készen is vagyunk- szólt és jobb tenyerét jelentőségteljesen elé emelte.

Debóra kinyitott egy mappát a kis zöld íróasztalon, nem nagyon értette, honnan tudja, de papírpénzek hevertek benne rendetlenül, kivett belőle egy kisebb címletet, szíve mélyén semmit sem akart adni, de muszáj volt és odanyújtotta az Atyának.

Az kikapta a kezéből és már indult is kifelé. Vele kivonult a furcsa társaság is.

Debóra elindult utánuk, hogy kövesse férjét a kertbe.

A szoba ajtaján kilépve azonban egy keskeny előszobában találta magát, bal kezénél csak úgy a mennyezetről korhadt padlásfeljáró lépcsőmaradványa lógott, de a padlóra már nem támaszkodott. A következő lépésnél tágas tér nyílt meg előtte, váratlanul a padló kövezetre váltott és a következő pillanatban már felismerte hol lehet.

-Templom-suttogta elképedve.

Azonban padsorok helyett piszok és üresség fogadta. Aztán egy széles gerenda mögött megpillantott egy kiürített szobát.

Talán a sekrestye- villant át az agyán és hangtalanul előre óvakodott. Orrfacsaró bűz csapta meg, amikor közelebb lépett, a kövezetet mindenütt ürülék takarta.

-Ez förtelem-nyögött fel és elkapta az arcát, megfordult, hogy seprűt és lapátot keressen, de aztán megtorpant.

Nem!-gondolta- meg fogom tudni ki csinálta ezt!- dühödött fel.

De a szobába már nem jutott vissza, mert az előszoba helyén kicsorbult, koszos csempékkel borított fal állta az útját.

Most már kellemetlenül érezte magát. A hátában és tarkójában az ismert hideg bizsergés jelezte, hogy valakik őt nézik.

Lassan balra fordult és megállt.

A bűzös szoba mellett folytatódott a templom, előrébb pedig egészen közel a kiürített oltárnál néhány ép padsor kucorgott összetólva. A szobában várakozó idegenek voltak azok. Néhányan ültek, volt aki csak támaszkodott.

Őt nézték.

Kissé előrébb pedig az Atya állt és bár a várakozókat nézte, Debóra érezte, hogy a levegő szinte reszketni kezd a rengeteg benne rejlő feszültségtől.

Egyszerre az addig támaszkodó férfi kiegyenesedett és egy lassú lépést tett Debóra felé, mintha csak erre várt volna mindenki, óvatos, lassú, szinte lopódzó mozgással megindultak.

Debóra azonnal megfordult.

De merre?-vágott a tudatába a kérdés.

Aztán céltudatosan kilépve minden gondolatát kiürítve az agyából megindult a mocskos fal irányába.

Olyan gyorsan változott minden, hogy ideje sem volt már gondolkodni.

Piszkos falú zuhanyzó teremben találta magát, a barna kabátosok már egészen körülkerítették, majd az egyik férfi előre lépett és a jobb markát ütésre emelte, de az összeszorított kézben megcsillant valami fémes.

Egy sárgás apró, hosszú fémcsövet szorított, ami a markában végződött és egyenesen Debóra nyakába vágta volna, ha a kezét nem szorítja oda teljes erejéből.

Valami történt.

A férfi megtorpant, mert Debóra bőre sértetlen maradt.

Iszonyattal vegyes jéghideget érzett a nyakán, ahol a férfi érinteni akarta, de a fém csak éppen hozzáért a bőréhez és azonnal kettégörbült.

A férfi és a csoport elképedhetett egy pillanatra.

Éppen csak egy lélegzetnyi időre, de ez elég volt. Debóra már futott, végig a templomban, a vélt előre irányába.

Már látta a kapuzatot. Sötét fáján szép sárgaréz lapokkal, de kilincs, nem volt kilincs sehol!

Szemmagasságtól díszes üvegtáblák díszítették a fatáblákat, de közelebb futva látta, hogy az első üvegcsík átlátszó.

Odaért és szinte nekivágódott az ajtónak. A kis üvegcsíkon át alig látott valamit.

De mégis. 

Egy férfi állt ott, kezében erős vasláncon hatalmas farkaskutyát tartott. 

Már csak éppen egy kiáltásnyi idő maradt, Debóra ordított, teljes erejéből:

-Jöjjön be! Mert itt a pokol!

Innentől mintha homályosan és lassítva látott volna mindent. A mellette lévő ajtó befelé csapódott és a kutya immár szabadon beugrott. A férfi kiengedve őt szintén megiramodott a kutya után.

Milyen hatalmas állat- fogta föl értetlenül Debóra- az immár monumentálissá nőtt jelenést látva.

Aztán a szabadba érve hatalmas és széles lefelé vezető lépcsősoron találta magát.

Elindult gyorsan. Észrevette, hogy a lépcsősor aljáról folyamatosan futva közeledik néhány állat.

Gyönyörű, fényes fekete bundájú pumára emlékeztető lények rohantak, de az egyikük elfutva mellette visszalépett hozzá, hatalmas fejével kedvesen meglökdöste Debóra kezét, majd ő is eltűnt a templom kapujában.

Ekkor a lépcső egy magas fal tövében éles szögben elkanyarodott  és véget ért. Már az utolsó lépcsőnél lépkedett amikor meglátott a legalsó fokon ücsörögni egy kis állatot.

Debóra szinte szólni sem bírt, amikor felismerte, csak letérdelt hozzá és olyan óvatosan és védelmezőn fogta körül, hogy éppen csak érintette tenyerével a fekete, göndör bundát. A kis fekete kutya ráemelte két fénylő fekete gyöngy szemét.

-Te vagy az- sírt Debóra.

Lassan forogtak a gondolatai, nem tudta megölelheti-e. 

De mire feleszmélt csak a levegőt fogta zokogva.