Suba alá bújok, mint a pásztor éjjel, lelkem visszapillantó
tükre világít a sötétben, megkérdezem önmagam: miért vagyok
ifjúságomra oly szörnyen mérges, mint a durcás kisgyermek,
akinek anyja mások gyermekére nevetett.
Vágyok felidézni éveket, években az életet,
szeretném a világba kiáltani, amit nem lehet,
reszketek, mint a nyárfalevél, könnyem hullatom,
mint a szomorúfűz, fájdalmat önmagamnak okozok.
Igyekszem szívembe zárni a bánatom, mégis maradok,
kutatok, fel sem foghatom, honnan kezdjek böngészni, a
csecsemőkortól a mai napig homályos fátylat lebbenteni,
az elmúlt évekbe kövesedett létemmel a tetteim megérteni.
Most velem fekszik, velem kel fel a közelgő hópehely,
előtte színpompába öltözteti a földet, van
sárga, barna, rőt, vörös, lila, piros színű lomb,
amelyről minden szín rám mosolyog, búcsút int felém.
Súgta a díszruhába öltözött fa: "Ha még itt leszel
tavasszal, kedvesem, a bimbóimat csak neked nevelem."
Hát csak legyen dolga a díszruhás fának tavasszal, kedves Mila! A múltat felidézni, persze, természetes vágy, de talán az is érthető, hogy a legfontosabb, a ránk leginkább hatott mozzanatok maradnak meg mára... És ki ne értené: említett durcásságod annak szól, hogy édesanyádat teljes szeretetével, "mosolyalbumával" csak magadnak akartad: emögött egy nagyon szeretetteljes kisajátítás áll... :)
VálaszTörlésDrága Francis!
VálaszTörlésA lelkem mélyébe látsz!
Köszönet az elemző szavakért: Mila