Kapolyi Noémi: Köd

Az üde reggel úgy köszöntött a falura, mint bármelyik másik napon, frissen és ropogósan, mivel már november elejére járt.

A Nap ragyogóan sütött át a hideg, tiszta levegőn, az emberek tették a mindennapi teendőiket, miközben fel sem tűnt nekik, mennyire szép az idő. 

Kora délután azonban a fények hirtelen derengőssé váltak, a napsugarak, mintha piszkos palack oldalán át érkeztek volna, egészen gyászos fénybe vonták a házakat.

Arnoldék utcája keskenyen kanyargott felfelé, két oldalán megkapált üres virágágyások sorakoztak, de most persze csak a föld sötétlett.

Mivel Arnold leginkább otthon tartózkodott, hamar feltűnt neki, hogy a szobájában erős félhomály lett.

Kiment a házból és a kapu felé indult, amikor kilépett rajta a jobbjával még fogta a kilincset és felnézett.

-Ez igen- szólalt meg hangosan- mintha mindjárt havazni akarna- jegyezte meg, aztán visszalépett a kertbe és kedvetlenül battyogott be a szobába.

Azonban a korai sötétség mindent barátságtalanná tett körülötte.

Egy darabig csak üldögélt, aztán arra eszmélt fel a gondolataiból, hogy valami zavarja.

-Mi a fene?-fészkelődött és szippantott párat a levegőből.

-Hű a mindenit!-csattant fel Arnold és felkelt, magára kapott egy kopott kabátot és sietős lépésekkel rontott is ki az utcára. A vele szemben lakó kint ácsorgó szomszédját, Mátét azonnal kérdőre is vonta.

-Mi ez a szag?!

-Én is érzem, büdös-felelte a másik- de hogy honnan jöhet, fogalmam sincs.

A házba nem volt kedve vissza menni, így inkább kint maradt, ácsorgott, ahogy a szomszédja is és csak úgy nézelődtek, pár szót beszélgetve.

Hiába latolgatták, mi lehet ennyire iszonyatos szagú, számba vették a környéket, a tehenészet igazán senkit sem zavart, más pedig eszükbe sem jutott. 

De közben mindkettejüknek feltűnt, hogy a köd lejjebb ereszkedett.

-Máté barátom-szólította meg a szomszédját Arnold- most már téged is alig látlak ebben a szürkeségben, menjünk be hozzád egy kicsit, ha nem bánod.

Összehúzták magukon a kabátjaikat és elindultak, ekkor hallották meg az első suttogást.

-Ki az?!- csattant fel Máté szomszéd- te is hallottad ezt?- nézett vissza Arnoldra a félhomályban. 

Sietősen beléptek a kapun és Máté bezárta.

A köd egyre sűrűbbé vált, Máté megfogta Arnold karját és úgy indultak a ház felé. A kerti útból már semmi sem látszott, a lábaikat sem tudták kivenni a tejszerű, szürke masszában.

Arnoldnak úgy tűnt, mintha vízben lépdelne vagy inkább olajban, tompán és lustán hömpölygött és a lába mögött újra össze zárult a furcsa anyag.

A bűz közben elviselhetetlenül felerősödött. Arnold érezte, hogy nem akaródzik beszívni ezt a sűrű valamit, de muszáj volt, mire a száját becsukta, már az egész szájüregét elöntötte a furcsán undorító édeskés íz, így csak az orrán át lélegzett.

A bejárati ajtót már csak akkor vették észre amikor nekimentek.

Máté egészen közel hajolt Arnoldhoz, úgy mondta suttogva:

-Gyorsan belépünk és már zárok is.

Egy pillanat alatt besurrantak a házba.

A villanyfény tompán ugyan de bevilágította a konyhát.

Kint ekkorra már majdnem vak sötét lett.

A falon ketyegő kis óralapon a mutató szerint csak délután három óra volt.

-Mi lehet ez?- kérdezte leülve Arnold-én többször tisztán hallottam, hogy valami suttogott is odakint, de az is lehet, hogy csak elképzeltem?- gondolkodott.

-Nem hinném, hogy képzelődtél- felelte a szomszéd- mert én is hallottam és az az igazság, hogy azért igyekeztem annyira mert a kabátujjam felakadt valamiben, de azt is tudom, ahol jöttünk ott semmi sincs.

-Szerintem üljünk itt és várjunk, úgysem tudjuk kideríteni- javasolta Máté-figyeljünk.

Ebben maradtak, ültek a konyhaasztalnál és csendben várakoztak, hallgatóztak egy darabig, aztán Máté felkelt és eloltotta a lámpát.

-Csak suttogva beszéljünk.

-Rendben-felelte halkan Arnold.

Kopp.

Valami az üvegen koppant.

A vak sötétben fehéresen koszlott tömeg surrant el az ablak előtt, de visszalendült és ott lebegett egy darabig.

Mintha figyelt volna.

Mindketten visszatartott lélegzettel, mereven ültek, Arnold érezte, pislogni sem mer.

Hangtalanul és lassan próbálták kifújni a levegőt és egészen nesztelenül beszívni.

Aztán váratlanul a valami tovább suhant.

-Aztamindenit-rebegte alig hallhatóan Arnold- mi volt ez?

-Ne maradjunk itt- javasolta halkan Máté-ereszkedjünk négykézlábra és osonjunk át a másik szobába, ott le van engedve a redőny, én megyek elöl, mert én ismerem a járást, a nadrágszáramat fogd meg néha és gyere utánam, ha újra látunk valamit, nem mozdulunk, érted?

-Igen-jött az alig hallható válasz.

Avval lassan, az ablakot figyelve felkeltek a székeikről és leereszkedtek.

Az asztal takarásából még láttak egy gyorsan elsuhanó fénypászmát, de nem torpant meg semmi az üveg előtt így megindulhattak az előszoba felé.

Itt már tömör sötétségben másztak előre, Arnold néha megérintette Máté lábát, és bár időbe telt, sikerült zaj nélkül megkerülni egy asztal kiálló lábát, aztán már bent is voltak a szobában.

-Ez a hálószobám- magyarázta fojtott hangon Máté, itt sosincs rend, de ez most úgysem számít, egy ablakom van, de a faredőny egészen jól zár, az ablak meg csukva van, az ajtóm pedig tömör fa és jól zárható.

Eltapogatóztak az ágy széléig, aztán Máté óvatosan visszalépett és bezárta az ajtót.

-Jó, hogy együtt vagyunk most.

-Jó-felelt Máté, de azonnal el is hallgatott, mert valami végigsimított a redőny kis lécein, alulról fölfelé, végig húzott rajta valamit, valami száraz gallyat vagy ilyesfélét.

Suttogások és morranások is vegyültek a neszek közé.

Bármi is volt az, Arnold érezte ahogy a hátizmai megfeszülnek.

Aztán csak ültek és vártak.

Érzésük szerint már rengeteg idő telhetett el így.

Arnold hangtalanul lecsúszott az ágy széléről a szőnyegre, így megfájdult hátát nekidönthette az ágynak. Máté is követte, így hallgatták tovább az ismeretlen zajokat, a furcsa hangokat, míg a kimerültségtől végül mindketten álomba zuhantak.

Máté ébredt fel először, kicsit megrázta Arnold karját, aztán mindketten az ablak felé néztek.

A redőny apró lécein át éles fénycsíkocska jelezte, hogy újra reggel lett és eltűnt talán a köd is.

Kimentek az előszobába és a konyhaajtó tokjánál kilestek az ablak felé.

Ragyogóan sütött a nap a kristály tiszta levegőben.

Mindketten döbbenten néztek egymásra.

Máté kizárta a bejárati ajtót és kiléptek a kertbe.

Minden ugyanúgy festett, akárcsak az előző nap reggelén.

-Ez hihetetlen- nézett Máté Arnoldra- gyere és járjuk körbe a házat.

Elindultak a keskeny járdán a fal mellett és mindent alaposan szemügyre vettek, de az ég világon semmi változást nem tapasztaltak.

Amikor a hálószoba felé lépkedtek, Máté hirtelen megállt.

-Figyelj csak!- és az ablak felé mutatott.

Arnold is azonnal észrevette.

A leengedett redőny kis lécein mélyen belemarva egy csík húzódott alulról felfelé.