Megszokott kép az udvar elülső részén: teherautóra rakják a legutóbbi ürítés óta összegyűlt hulladékot. A rakodást ketten végzik. Két másik ember éppen ráér, s figyeli a dolgozókat.
– Micsoda pazarlás! Kidobni ekkora darab vörösrezet!
– Odanézz! Ott is az a drótköteg...
– Ne legyek, aki vagyok, ha nem tudná használni bármelyik gyáregység amott azt a gömbvasat! Mennyi anyag megy pocsékba! Mennyi forint, mennyi pénz...
Ezen kissé elszörnyülködnek. A szünet lélegzetvételnyi, s ezt követően kezdeti dühös bírálatuk mintha segítő aktivitásba csapna át:
– Külön kéne válogatni a még használhatót a hulladéktól.
– Gyűjtőteret kell kialakítani a hasznosítható anyagoknak...
– Naponta szemrevételeznék a művezetők, s elvihetnék, amire szükségük van...
– Szó se róla, jól kigondoltuk – így az utoljára szóló, s megindul a teherautó felé.
Hát ez izgalmas. Itt valami lesz. Az nem lehet, hogy ne történjék semmi.
Emberünk odaérve, megáll a munkájával gyürkőző egyik rakodó előtt. Hangját a szél felkapta, kissé szétzilálta, de azért még hallani:
– Van gyufája, kérem szépen?
– Van, hogyne – hangzott a felelet.
Több szó aztán nem is esett. Csak a vasak zörögtek tovább, közömbösen.
Gábor, írásodról egy régi-régi mondás jutott eszembe, lassan már több,mint 30 évvel ezelőttről, biztos te is ismered: "fogjuk meg, és vigyétek". Könnyebb szövegelni, mint csinálni, s a végén úgy maradt a dolog, mint ahogy az írásodban is írtad.
VálaszTörlésHogyne ismerném, olykor magam is használtam... Írásom éppen egy lehetséges szemléltetése e "biztatásnak"... :)
Törlés- Könnyű neked! – szólott Jani.
VálaszTörlés- ?
- Ha nehéz, leteszed!
Jó kis szójáték, tetszett, kedves Tati! :d
Törlés