– Ha tudni akarod: két nap múlva lesz a Szerelmesek Ünnepe... De mit számít ez? Kérdezz tovább, Andrea! Talán elfáradtál? Akkor pihenj keveset. Ha megéheznél, bátran szólj Linek, majd hoz valami harapnivalót.
Ti nagy és erős férfiak! Egy ártatlan kérdéstől milyen gyámoltalanokká tudtok válni. Ebben egyformák vagytok az időszakadék mindkét oldalán...
S eljő a várva várt nap...
A bolyváros centrumának színes lampionokkal, szalagokkal vidámra varázsolt főterén gyűlik össze a sokaság. A korosabbak kedélyesen beszélgetnek, nassolnak a finom falatoktól roskadozó asztalok mellett. Néhányan a sötét gabonapálinkát kortyolják, – megkóstoltam, engem a gyenge scotch whiskyre emlékeztet az íze –ám az est főszereplője, az ifjú nemzedék összeszorult gyomorral ácsorog. Szigorúan külön a fiúk és a lányok. Csak messziről váltanak egy-egy vágyakozó pillantást. Milyen ismerős mindez; évszázadok alatt megváltozhat a technika, a beszéd, a társadalom, ám az emberek alapvető morális fóbiái sokáig megmaradnak.
A zenekar rázendít; hangszereik akusztikusak és elektronikusak, láttam számomra ismeretlen elven működőt is. A zene első hallásra túl idegen, talán az indiai szitárművészek és egy szimfonikus vegyeskar szólamára emlékeztet, ám azon kapom magam, hogy bizseregni kezd a talpam, a testem megfeszül, a hajam – ha nem fontam volna hátul össze – égnek állna. Érzem, ahogy akkordjai agyamban a rögzült erkölcsi gátak alá szivárognak, valami mélyebb ösztönösség felé.
A két csoportból kiválnak az első táncos párok, majd egyre többen követik őket, lassan megtelik a tér. Már-már magam is elvegyülök a táncolók közt, amikor gyengéden megérintik a vállamat. Felajzott idegeimnek köszönhető, a kelleténél gyorsabban fordulok hátra. Kelen áll mögöttem. Arcán a pír ellágyítja a markáns vonásokat, szemébe nézve nem a szokásos melankóliát, hanem fellobbanó vágyat látok. Az izgalomtól mélyet lélegezve elfogadom a karját, s belevetjük magunkat az egyre gyorsabb táncforgatagba. Magához húz, a mellem megduzzad, a szám kiszárad, csípőm nekifeszül a férfi kemény ágyékának. Talán a korty pálinka, a rég nem ízlelt alkohol tesz bátorrá, de hozzá simulok. Hagyom, hogy kivezessen az egyre vadabbul hullámzó tömegből...
Puritánul berendezett szobába kísér, nincs benn más csak egy ágy, asztal, szekrény. Az ágy... gyorsan megszabadulok az öltözékemtől, Kelen mezítelen teste fölém tornyosul, homlokán verejtékcseppek ütköznek ki az izgalomtól. A tapasztaltabb jogán vezetem a mámor ösvényén, mígnem halk nyögéseink a kielégülés boldog sikolyába nem torkollnak. Sokáig fekszünk a hideg szobában egymást átkarolva. Aztán Kelen a fülembe súgja:
– Szeretlek, Andrea! Légy a társam mindörökre...
A következő napok lázas költözködéssel telnek. Új, tágasabb lakóhelyiséget kapunk; a bútorzata is változatosabb, mint egyszemélyes celláinké volt.
Egy találkozás vár rám Emese asszonnyal. Aki most kettős szerepben fogad.
Mint az Árpád-családszövetség vezetője, és mint a kedvesem édesanyja... Most látom először – jövetelemkor a tizenkettes bolyváros tanácsát győzködte egy új szélerőmű építésének engedélyezéséről – magas, sovány nő, arcát az idő és a sorscsapások mély barázdái szántják. Amikor meglát, mintha a ráncok is külön-külön elmosolyodnának. Alt hangja szeretetteljesen búg, s búcsúzáskor kedvesen megsimogatja a karomat. Azt hiszem, jól kijövök az anyósommal!
Említettem, költözésre szántuk a mai napot, de nincs túl sok holmink, – különösen nékem szegényes a kelengyém – ezért inkább búcsúzkodással telik el.
Míg Kelen egykori legénylakásában – a nőtlen férfiak házában – a vidám szomszédoktól, barátoktól köszön el, elmegyek a Gyógyító Házba, ahol a nővérek oly szeretettel és megértéssel ápoltak. Először Lit keresem. Meg is találom, a folyosó fehér falának támaszkodva áll. Kinéz az ablakon. Felém fordul, ám ahogy felismer, összerándulnak nyugodt arcán a vonások, s mielőtt szólhatnék hozzá,villámgyorsan hátat fordít és elszalad. Döbbenten állok, mígnem Gilda, Li munkatársa ki nem lép a betegszoba ajtaján. Nevetve köszönt rám:
– Szervusz, Andrea! Hallottam a jó hírt, gratulálok! Kelen a legnagyszerűbb férfi az Árpád-családban.
– Gilda! Mi történt Livel, olyan elkeseredett volt az előbb? Megbántottam?
A szőke lány a szemembe néz...
– Még kérded? Szegény Li, évek óta szerelmes volt Kelenbe. Ezt mindenki látta, csakrajongásának tárgya nem... Köztünk legyen szólva, ha férfi volnék, én is a te melledet, lábadat választanám. Ilyen izgató méreteket, mint, amivel rendelkezel, manapság csak a romvárosokban föltárt antik szobrokon látni... Éljetek boldogan! Bő gyermekáldást kívánok!
Este kiülünk a ház előtt álló padra. Kelen átkarolja vállamat, magához húz, megcsókol.
– Hallom, beszéltél Emesével. Egészen elkápráztattad az édesanyámat. Azt mondta, hogy nemlátott ilyen csinos lányt se a jelen, se a múltbéli emberek közt sem.
– Hát vannak még időtöröttek?
– Az Árpád-családszövetségben nincsenek. De holnap be kell utaznunk a tartományi központba; ott találkozhatsz néhánnyal. Ne töltsön el túlzott reménnyel, mert nem hiszem, hogy a te korodból lesz közülük valaki...
– Kelen...
– Tessék, Andrea?
– Már korábban is meg akartam kérdezni: miért nevezitek a városaitokat „bolynak” és mi szükség van a nyakatokon arra a sebészi beavatkozásra?
Hangszóró van beültetve, ugye?
– Olyasmi. A gégéből jövő hangokat erősíti fel, illetve alakítja át; azokat, amiket a nyelv és a fogak miatt nem tudnánk kiejteni. Ez is egyfajta beszéd, így kommunikálunk a formikák népével...
Már a nyelvemen a kérdés: miféle formika népről van szó? Ám Kelen hirtelen kinyújtja a karját a csillagtalan, borús-fekete égbolt felé. Felizzó meteoritraj világítja be a sötétséget. Fényük áttör a sűrű felhőrétegen.
– Nézd, Andrea!
– Igen látom, hullócsillagok!
– Hogyan?
– Ez egy mondás, még a babonás atomkorból. Úgy tartotta a népi bölcsesség, hogy az a sok pötty ott fent – amit most nem látunk – egy földi ember égi megfelelője, s ha meghal valaki idelent, akkor az életcsillaga is kialszik, lehull a mennyboltról.
– Szép legendái voltak annak a kornak – szól Kelen komolyan, szívből felnevetek.
– Nem ez volt a jellemző! Sok bolondságban hittünk akkoriban...
– Kérlek Andrea, mesélj még a huszonegyedik századról!
– Majd legközelebb, fázom kint. Tudtommal van egy meleg ágyikó a szobánkban, vagy rosszul tájékoztattak? Nee! Ha leejtesz!
Régen, egy másik korban voltam utoljára ilyen felhőtlenül boldog. Bárcsak, megállna az idő.
Az útról, ami a tizenkettes számú bolyvárosba vitt, nem sok emlékem van.
Alattunk a szürke fű vérszínű gabonamezővel váltakozik. A távolban borostyánszín épületegyüttesek tűnnek fel. Kelen mindegyiknél hozzáteszi: az egy időjárás-szabályzó, az a protein előállító, mellette ott a fehérjeelosztó, víztisztító, a ruhagyár, a magtár, a tórium erőmű...
Csak vizuálisan észlelem a sebesség csökkenését. Feltűnik egy betonfal, amikor közelebb megyünk, meglepődve látom, hogy sűrűn egymás mellé épült, magas kockaházak együttese. Nyers betonszínük, a növénytelen utcák, kopár terek a huszonegyedik század lakótelepeit idézik. Kelen széles fém platóhoz kormányozza a siklót. Ott több hasonló jármű parkol. Kiszállunk, és gyalog folytatjuk utunkat.
Ahogy a város centrumához közeledünk, megélénkül a gyalogosforgalom –járműforgalom nincs. Az emberek puritán egyen öltözékükkel mintha akarattal szürkülnének bele a járdák fakó, s a házak pasztellszínű semlegességébe. Ettől, csak néhány középület halványkék erezett műmárvány homlokzata tér el. Korábban is felötlő érzés kerít hatalmába: köröttem minden – az épületek, az utcák, az emberek – az egybeolvadás vágyát fejezi ki. Lelki szemeimmel látom annak a hatalmas hálónak a szálait, ami ráborul mindenre, s egyben tart embert, várost, bolygót egy fájdalmas sorsközösségbe. Ahogy ezen gondolkodom, kilépünk a bolyváros központját uraló beláthatatlan nyílt térre. A szavam eláll az ámulattól!
Megrémít a hírtelen elém táruló gigantizmus: New York, Hong Kong, Tokió építményei elbújhatnak a város főterét meghatározó kolosszeum – vagy stadion -, s a tartományi kormányzóság homokkő palotája mellett, ám a legcsodálatosabb az a karcsú alabástrom torony, ami a tér közepén nyúlik a szürke égbolt felé.
Falát káprázatos fénykoszorú öleli körbe, s talán ettől tűnik a megalomániás mérete ellenére légiesnek, szinte törékenynek. Némán mutatok rá, s Kelen áhítattal mondja ki a nevét:
– A Fény Temploma!
– Hisztek Istenben?
– A Fény Urában hiszünk, a végtelen szeretetben egyesült jóságos atyában, fiúban, s a fehér lángban, aki elküldte ínségünk órájában szolgáit, s megszabadított minket a gonosztól!
– Ámen... Kedvesem, nem mondtad, hogy ilyen erős a vallás mostanság.
– Ez nem a vallás: az élet maga, s a mi egész vérző Thulcandránkat átszövi.
Nem hitkérdés, hanem az egyedüli, utolsónak megmaradt lehetőség...
– Ez túl magas nekem. Kelen, miről beszélsz?
– Gyere, lépj be velem a Fény kapuján!
Egy cinikus, ateista kor gyermekeként reszketve megyek a merev derékkal, átszellemült arccal siető férfi mellett. Soha nem hittem Istenben, sem más túlvilági hatalomban. Elfogadom a zsidókeresztény vallás etikáját – mint az emberek békés egymás mellet élésének zálogát, a tórák és a Biblia maszlagja nélkül.
Most itt gyalogolok egy őrült jövőbeni álomban, egy monoteista világvallás gigantikus építménye felé, – szememet bántja az irizáló fény – s követem azt a férfit, akit rövid ittlétem alatt kiismerni véltem, ám most kiderül róla, hogy vallási fanatikus. Utálkozva engedem el a kezét.
Átjutunk a fényözönön, tejfehér világosság szüremlik ki a torony kapuján.
Csillapodik a felháborodásom, természetfeletti nyugalom – igen, békesség – tölti el a szívemet. Nem tudom, mi okozza: a „templom” falai belülről dísztelenek, s bár hatalmas a belső tér, székeket nem látok. (Szószéket sem...) Emberek állnak, s néznek maguk elé. A magányosak kicsit szomorúan, a párok összebújva, egymás kezét fogva, örömmel. Különös a pantomim jelenet. Férfiak és nők állnak és várnak valamire... Kelen odalép hozzám, átkarol. Jó odabújni hozzá, széles mellkasára hajtani a fejemet. Elpárolgott a dühöm, azt a férfit látom, aki egyszerre megértő társ és csodás szerető.
– Andrea, kedvesem... Engedd magadhoz a fényt!
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése