Van, amit egyszerűen képtelenség elhinni, pedig minden arra mutat, hogy a tény igaz. Ledöbbentem, de úgy igazán. Nem jönnek a szavak, csak az érzések, emlékek. Tizenhárom-tizenöt esztendeje ismerkedtünk meg a híres Netlog oldalán. Szerette, mindenkinél jobban szerette az élet adta csodákat, s egymás után érték a csapások. Először Matyika - Ő szőlította így - , a férje betegsége, majd a szerettei halála: a férje és az édesanyja, de még a kutyusa is ött fönt immáron együtt vannak Vele.
Rengeteget Skype-oltunk, még Zsófi idején is. Segített átalakítani Zsófi egyik nem száz százalékosan sikerült videóját. Zsófi ekkor középiskolás volt. Innen próbálom behatárolni, mióta is voltunk netbarátok. Ez a barátság azonban valóságosabb volt, mint a szemtől szemben való ismerőseim zömével.
Később aztán már telefonon is beszélgettünk, volt, hogy napi szinten. Sok-sok ugyanaz a betegségünk volt. Amikor tudott, szanatóriumokban gyógyult. Most a telefonja üzenetrögzítőre van állítva.
Néhány esztendeje újra rátalált a szerelem. Az az igazi, ami önzetlen és feltétlen. Párjával rengeteget utaztak, s Ő mindent megörökített. Aztán Dobozról Sarkadra költözött, de a maga szerény módján nem tette közzé ezt sem. Imádta a fiát, s annak családját, s minden tőle telhetőt megadott nekik.
Végtelenül szerény ember volt. Semmi személyes dolgot nem osztott meg magáról a Facebookon, csak videóin látszott a boldogsága, aminek nagyon örültem, vele örültem én is.
És most nem találom a szavakat. Nem hiszem el, Katikám, hogy itt a Földön soha többé nem hallom a hangod, nem találok tőled újabb bejegyzéseket, rettenetesen hiányozni fogsz, mert azon kevés ember közé tartoztál, akit nagyon szeretni lehet.
Abban hiszek, hogy, ha az én időm is lejár, találkozunk majd, s a Te fényed is világítja előttem az utat.
Ditta
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése