Épp mentem át a zebrán,
késő este volt -
Fátylát magára húzva
sápadt az őszi hold -
S a vizes aszfalton, hirtelen,
ahogy az úttestet átszelem,
mar, húz, s beszúr a fájdalom:
hiányzol, rossz nélküled, nagyon.
Bár hívhatnálak még
két sürgés-forgás között
félúton, elmesélni mi volt
azon a szürke hétköznapon -
Hisz része vagy te is!
Hallgatom, mily pompásak
a rózsák a balkonon,
s de jó, mind Neked virul!
Hogy küzdj, s még élj kicsit-
Nem tudtam veled szagolni,
folyton rohantam, az Istenit!
Muszáj volt, de a szükség
kényszere szülte hiánytól
törik a lelkem, úgy hiányzol!
Üldögélnénk csak szelíden, ketten,
a Zenélőkútnál vagy a Rózsakertben -
Adventre koszorút együtt díszítenénk!
Oly jó volna beszélgetnünk még!
De vége van. Elillan. Ennyi volt a lét.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése