Emlékszem, volt az a furcsa eset.
Egy srác, idősebb, nagyobb, folyton üldözött.
Elém állt, fenyegetett, belém kötött,
ha másfele mentem is, megtalált;
védekeztem bár, de nem hagyott békén.
Meddig csinálja, miért teszi ezt, miért?,
nem értettem, csak lapultam bénán,
szorongtam, féltem a lökdösőtől.
Gondoltam végül, tovább így nem mehet;
mikor újfent megragadott, elkaptam
– nem várta, hogy ellenállok –, keményen
leteremtettem, szorítottam, ütöttem,
fölébe magasodtam. Csak bámult rám.
Ekkor különös érzés szabadult fel bennem,
talán ilyen a váratlan jött boldogság,
akár attól, hogy hárítunk egy támadást.
De hazaúton fejemben már az járt:
semmi jó nem jön magától,
az ember küszködve-küzdve él.
S intettem magam, látván jövőm:
mindig így lesz – megkínlódsz mindenért.
A kép címe: Levitáció; Szilvásy Nándor festménye.
Vannak született áldozatok é született gonoszok, akiknek élvezetet ad mások szenvedése. Nem szabad megengedni, hogy önbizalmuk izmosodjék,
VálaszTörlésés az áldozatoknak is fel kell lázadni, és nem csak egyénileg, akár a megkínzott tömegnek is. ugye érted?
Ez bizony így van, ahogy írod, Sarolta. A gond abból fakad, hogy nem mindenki tudja, ha áldozattá válik, még kevésbé tudatosul tömegméretben - "hála" a mindenkori manipulációknak, megvezetésnek. Arról nem is szólva - vagyis említsük meg csak azért is -: a szolidaritással sincs minden rendben. "A ti bajotok nem a mienk." - Köszönöm a véleményed. :)
Törlés