Tükrömben emlékek,
múltamat látom, ha belenézek.
Homokdombon álló ház,
benne szegénység tanyáz.
Fűtetlen szobák, kopott bútorok,
mosolytalan, ráncos arcok.
Hernyók lepte akácfák,
örökké ugató kutyák, bolhás macskák.
Játék nélküli magány,
egyetlen öröm az olvasás.
Nem választottam barátokat,
de többen engem választottak,
látom még elmosódó arcukat,
sok csalódást okoztak,
árulók voltak.
Boldogok a diákévek,
csodás olvasmányélmények.
Szinte gyermekként az első szerelem,
rövid boldogság, elveszítettem.
Kárpótolnak gyermekeim,
fényképeik értékeim.
Múltunk a tükörben... Látjuk benne a gyermekkorunkat, a környezetet, a fáradt arcokat. És felrémlenek a régi társak, köztük az önérdekük szerint eláruló nem-barátok. És a mégis boldog diákévek, hála az olvasottaknak is... - Mi kárpótol igazán? Az élet, amit mindenek ellenére is tisztességben sikerült megélni, ha jól fogalmazom, kedves Sarolta. :)
VálaszTörlésKedves Gábor!
VálaszTörlésMegértő válaszodat köszönöm. Kár, hogy csak most, az élet végén tudom felmérni a jó és rossz élmények egyenlegét.
Az élet mindenkinél máskor ajánlhatja fel az összegzés lehetőségét. Jó egyenleget igazából nem is lehet felállítani, vélem. Az utolsó pillanatig változhatnak a helyzetek, s ugyanígy az önvizsgálat határozottsága is... - gondolom, némileg elnézően...
Törlés