Valahol a lelkünk mélyén,
tudat alatt rejtezik,
táplálja az életkedvet,
titkos remény,
furcsa hit,
várunk, várunk,
valakit vagy valamit...
Nehéz lenne megnevezni,
kit vagy mit...
Észrevétlen megérkezik,
bejelentkezik..
Újra szüli önmagát,
ha elfárad, meg- megáll.
Percről percre
életünket
e hit gördíti tovább...
Egyszer mégis, üt az óra,
földre hull a mutatója,
elfogyott a váró hit,
nem várunk semmit, senkit..
Üres a lelkünk és fakó,
színtelen, mint a hó.
Fagyos a lehelet,
nem várlak, ne keress!
Furcsa érzés ez a várakozás. Hol intenzíven rátör az emberre, hol meg elnyúlik hosszan, kitölti napjait, heteit, s erőteljesen meghatározza hangulatát. Érdekes, hogy versed olvastán rögtön eszembe jutott Szabó Lőrinc egyik kiadatlan, minap olvasott két versszakos munkája, melynek címe: Vissza. A második szakasz így szól: "Előbb másokkal van az ember. / Aztán maga. / Aztán csak a helye." Na, ez persze már arra utal: lehelet sincs már. Azt hiszem, ilyen a végső búcsúzás. - Tetszett versed, kedves Sarolta.
VálaszTörlésIgen, így van ez: Szabó Lőrinc a létlényegét az elmúlással érzékeltette.
VálaszTörlésVajon Árnyak maradunk-e, vagy teljesen megsemmisülünk és helyünkbe mások lépnek? Viszont akkor "hűlt helyünk" sem marad.
Ha hiába várunk, az nagyon tud fájni.