Tomor Gábor: Vélekedők

Csodálkozom, hogy egyesek sokszor mennyire szélsőségesen fogalmazzák meg véleményüket. Például a világ dolgairól, a gazdaságról, a tudományról és még sorolhatnánk tovább. Mindenről külön-külön, meg egybevéve is azt mondják, hogy az egész, úgy, ahogy van, szóval …, szóval értik, az egész nem ér semmit. Mindenben, mindenütt fejetlenséget látnak, még szerencse, teszik hozzá, hogy vannak olyanok, akikkel lehet valami jót kezdeni.

Eszembe villan egy mondás, amit hallottam valakitől, aki szintén hallotta vagy olvasta másvalakitől. „A dekadens azt mondja: a világ nem ér semmit; holott azt kellene mondania: én nem érek semmit.”

Említett szélsőségesen bírálóinknak a világ ugyancsak nem ér semmit, úgy, ahogy van. No de ők, ők…, ők aztán kell, hogy érjenek valamit.

Terveik, fejtegetéseik lenyűgözőek, minden létező gond megszüntetésére találnak, látnak megoldást. Nagy vonalakban legalábbis. Így lehetne, úgy lehetne, amúgy lenne igazán jó… Szívem szerint máris rájuk bíznám, oldják meg az emberiség legégetőbb kérdéseit.

A bökkenő csupán az, hogy mivel szerintük csak néhányan látják helyesen a tennivalókat, hát kevesen vannak azok elvégzésére. Mert ugye, nagy a világ, sok a dolog benne.

Kétely kételyt szül, a nagyvonalúan felvázolt elképzelések sem hatnak már rendkívülinek, és ha csak kicsit is belegondolunk, ezen nincs mit csodálkozni.

A világ, az ország, a tágabb-szűkebb környezet az embernek ugyanis nem a nihilt, hanem a mindent jelenti. Aki csak magában hisz, magát tartja bölcsnek, hogy ne mondjuk: kiválasztottnak, és munkáját e tudattal, bárha eredménnyel végzi is, azt előbb-utóbb hiányérzet tölti el. Vélt okossága, fölényes magabiztossága foszlik semmivé, ha rájön e hiány okára. Akkor talán már késő lesz, hiába mondja, hogy többre is vihette volna. Többre eredményben, többre emberségben. 

És ha egy pillanatra őszinte tud magához lenni, legalább akkor kimondja: „A világ ebben nem akadályozott volna. Én értem csak ennyit.”

A kép címe: Megfelelésben lenni; Várady Péter munkája.