Nagyapám szép öregember volt. Egykor szőke, göndör hajának már csak a füle mögött maradt nyoma, kék szeme megfakult. Én mindig egyformának láttam gyermekként. Hosszú életében - élt nyolcvan évet - apja után kutatott: ki volt, nem tudta meg a titkot soha. Feltehetően anyját - aki szobalány volt - az uraság ejtette teherbe, aztán férjhez adta egy szolgalegényhez. Mindez persze csak az én képzeletem - az ő emlékei alapján.
Szerettem nagyapó társaságát: jóízűen tudott mesélni érdekes, babonával körített történeteket kísértetekről, furcsa szokásokról, I. világháborús élményeiről. Az előadásmódja szertartásos volt: amikor fordulat következett, az izgalom fokozása kedvéért - kezével hátra tolta kopasz fejét védő, állandóan viselt sapkáját, megvakarta feje búbját, majd akkurátusan szemére húzta a sapkát és folytatta a történetet.
Ahogy öregedett, egyre süketebb lett, végül már teljesen elnémult körülötte a világ - a gépházban, ahol dolgozott - a hosszú éveken át zakatoló gépek zajától teljesen elveszítette hallását. Ekkor kapott rá az olvasásra. A könyvtárból kölcsönzött könyveket - klasszikus, értékes irodalmat, angol, francia, orosz regényeket fél éjszakákon át bújta. Az olvasás módszere is különös volt, mert ő minden szót kimondott, elsuttogta az egész történetet félhangosan. Így lassan haladt, és nagyanyámat - aki nagyon is jó hallott - ez bosszantotta, mert ő inkább aludt volna.
Ezeket a könyveket én is kiolvastam, ekkor szerettem bele az olvasásba, minden szabadidőmet erre fordítottam, válogatás nélkül faltam a betűket - később a középiskolában ennek nagy hasznát láttam. Egykori magyartanárom megcsodálta irodalmi tájékozottságomat - és ezt nagyapónak köszönhettem.
Nagyapó a házi munkákban nem volt elég ügyes, ezért gyakran történtek vele apró balesetek. Ilyenkor - ha mérges volt, mert favágás közben rávágott a kezére - hosszasan és cifrán káromkodott, de trágár szót sohasem használt. Csodáltam és irigyeltem ezt a képességét.
Gonoszkodni is szokott velem. Amikor munka után leült pihenni, pipára gyújtott, ölébe vette és simogatta a macskát.
- Gyere csak Putyi /így szólított engem, ha kedves akart lenni/ fogd meg a pracliját milyen finom puha!
Mikor ezt megtettem, ő megrántotta a cica farkát és a doromboló állat hirtelen támadt fájdalmában kezembe mélyesztette a karmait. Fájt nekem, vérzett is. Nagyapó csak nevetett, mert ő ezt jó tréfának tartotta. Nem haragudtam érte, mert szerettem, mindig adott a félre tett krumplikásájából is.
Amúgy nem volt jó társasági ember. Nagyokat hallgatott vagy mérgelődött. Igénytelen volt az ételekre, a ruházatra. megesett, hogy zsebkendő helyett a mosogatórongyot tette zsebre.
Mindez hozzá tartozott ahhoz, hogy róla maradt emlékeim alapján az érdekes emberek között tartsam őt számon.
Emlékezés nagyapóra. Életes rajzot készítettél nagyapádról, kedves Sarolta. Pár jellemzővel, a mesélő-olvasó apót, Putyit a macsekkal megtréfáló kujont megidézve igazán emberi figurát írtál le. :d
VálaszTörlésFigyelem az embereket. Nem a híres emberek érdekelnek, hanem az egyszerű értékesek.
TörlésGyűjtöm a hasonló portrékat.