Hevesi Éva: Iszonyat

Sikongtak a remegő csillagok,

zavarossá vált  még a varázsgömb is,

fehér lepedők ijedten huhogtak,

e baljós, rideg, halálos reggelen.

Szivárvány könnyek gyülekeztek sírni,

vízbefúltak a sárga tavirózsák.

Tavasszal még a gyenge virágszálak

játszva simultak meztelen lábunkhoz,

szálltak a pitypang megérett ernyői

a botladozó, bolond  szél hátán.

De elpusztultak, kiégtek a vetések,

sápadt tengerük rémülten hullámzott,

hervadt pipacsok közt bukdácsolgattunk

a térdig érő, piros iszonyatban.

A szétszaggatott, rongyos égbolt fölött

fagyos kacagás  harsogó hangja szólt.

A vascsöveken jajszavak ömlöttek

vörösen habzó, kínzó tajtékokban.

Kesztyűk cuppantak, szokott mozdulattal,

végeztek mára, ment minden, terv szerint,

és szétdarabolt cafatok hevertek,

lassan moccanó, véres, kék vödrökben.